» 1.rész - R.

1.rész

R.

- Sohee! – kiabált utánam a barátnőm.

- Igen? – fordultam vissza az iskola folyosóján.

- Máris haza mész? – állt meg előttem a könyveit szorongatva.

- Igen. A bátyám már biztos vár. Neked még van órád? – lepődtem meg.

- Mint látod. – mutatta fel a könyveit. – Akkor… - köszönt el mosolyával, majd sietni kezdett, hogy ne késsen el az óráról.

Hogy ez a lány mindig milyen hiperaktív…

Mikor hazaértem észrevettem, hogy a bátyám valakivel beszélget a nappaliban. Csodálkozva pislogtam párat, majd besétáltam. A vendége arcát nem láttam, mert háttal ült nekem, de nem is nagyon érdekelt.

- Sohee. – mosolygott rám a bátyám mikor meglátott.

- Vendéged van? – néztem az idegen hátára, aki nem akart rám nézni.

- Igen. Ne haragudj Sohee, de magunkra hagynál minket?

Nocsak. Mi a fene?

- Persze. – csodálkoztam, majd újra rámosolyogtam és magukra hagytam őket.

A bátyám ritkán fogadott vendégeket. Nem mintha engem So Ah-n kívül más sokszor látogatott volna. A bátyám, mégsem tudok semmit a barátairól. Vagy, hogy egyáltalán vannak-e neki.

Mikor beléptem a szobámba, ledobtam a táskámat a földre, majd kinyitottam az ablakomat, hogy egy kis friss levegőt engedjek be a szobába.  Levetettem magam az ágyra, majd percenként az órámat lestem. Beszélni szerettem volna a bátyámmal, de meg kellett várnom, míg a „vendége” elmegy.  Több mint egy óra elteltével, hallottam, ahogy bevágódik a bejárati ajtó.  Felugrottam az ágyról, majd kisiettem a szobámból és  a bátyám előtt álltam meg aki épp, hogy tett pár lépést az ajtótól.

- Ő ki? – csillogtak a szemeim.

- Egy barátom. – mosolygott, majd elsétált mellettem.

- Ohohh… - ámuldoztam miközben utána fordultam és követni kezdtem. – Nem is meséltél róla.

- Nem kell ismerned.

- Miért? – lepődtem meg.

Jungsoo – bátyám becses neve – töltött magának egy pohár vizet, majd a szobája felé vette az irányt, miközben én koslattam utána, mint egy pincsi kutya.

- Oppa! – szóltam rá. – Miért titkolod el előlem a barátaidat?

Jungsoo hirtelen megtorpant, én meg követtem a példáját. Lassan felém fordult, és olyan komoly arccal nézett le rám, ami eléggé megrémisztett.

Na, most mi lesz?

- Kölyök vagy te még ehhez. – mosolyodott el hirtelen majd összekócolta a hajam és berohant a szobájába, aztán gyorsan magára zárta az ajtót.

- Ya! – ütögettem az ajtaját. – 17 éves vagyok! Nem vagyok kölyök! – kiabáltam, de nem jött válasz.

Ritka volt az olyan, hogy mi tényleg veszekedjünk. Ő… mindig vigyázott rám. Nem engedte, hogy bántsanak az idősebbek vagy bármi más. Ami köztünk volt… pótolhatatlan.

- Sohee. – nyitott be Jungsoo a szobámba miközben a telefonomat ügyködtem.

- Igen? – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna.

- Most el kell mennem egy kis időre. Lehet, csak holnap jövök vissza.

Hirtelen felkaptam a fejem és felé fordultam. Arca megviselt volt és fáradt. Mint egy 80 éves, akit meggyötört már az élet minden kínja.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

Annak ellenére, hogy láthatóan nem volt jól, mégis mosolygott. Ez fájt a legjobban.

- Semmi. – mondta, majd lassan kezdte becsukni a szobám ajtaját, de felugrottam és elkaptam az ajtót, majd hátracsaptam.

- Hova mész? – kérdeztem idegesen.

- Neked azt nem kell tudni. – mosolygott, majd a hajamba túrt és összekócolta azt.

- Oppa. – szólítottam halkan, mire rám nézett. – Csak te vagy nekem. Nem tudom hova mész és mit akarsz, de kérlek, ne menj.

Egy pillanatra komoly lett az arca, de aztán újra mosolyra húzódott a szája.

Mit ér nekem az a mosoly, ha nem őszinte?

- Sohee. – szólított lágy hangon, majd kivett a zsebéből egy cetlit és a kezembe nyomta.

- Mi ez? – remegett a hangom.

- Ha egyedül érzed magad, vagy szomorú, vagy ő segíteni fog neked. Ő a legjobb barátom, és bízom benne, hogy vigyázni fog rád. – nézett mélyen a szemeimbe.

Mi ez az egész?

- Miért beszélsz ilyenekről? – kezdtem megijedni.

- Ne haragudj. – mosolyodott el. – Nem akartalak megijeszteni. - lépett hátrébb. – Csak szerettem volna, hogy tudd, nem csak én vagyok itt neked.

- Ki ő? – néztem a kezemben lévő cetlire.

- Mondtam. A legjobb barátom. Akár az életemet is rábíznám.

- Miért nem mutattál be soha neki?

Itt egyre furcsább minden…

- Nem szeretném, ha találkoznátok.

- Miért? – lepődtem meg.

- Sohee. – tette a kezét a vállamra. - Kérlek, hadd ne kelljen magyarázkodnom. Csak legyél jó kislány. Bár ha akarnál, se találkozhatnál vele.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – lepődtem meg.

- Bízok benne és tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy találkozzatok.

Aztán két nappal később…

- R.? – forgatgattam lepetten a kis cetlit, amin egy telefonszám volt és egy betű: R.

Beírtam a számot a telefonomba, majd nyugtalankodva toporzékoltam a szobámban. Végül nem bírtam tovább és felhívtam So Ah-t.

- Sohee! – szólt bele boldogan.

Nagyon ideges voltam és egy hang se jött ki a torkomon hiába próbálkoztam.

- Valami baj van? – ijedt meg.

- Át tudnál jönni? – nyögtem ki végül, halkan.

- Persze. De mi történt?

- A bátyám már két napja nem jött haza. Félek egyedül…

- Mindjárt ott vagyok. – nyomta ki a telefont.

És tényleg nem viccelt. Röpke húsz elteltével már valaki kopott is az ajtón. Gyorsan kisiettem a szobámból, majd kinyitottam az ajtót.

- Nyugi itt vagyok. – csapta be maga mögött az ajtót, majd megölelt.

- Köszönöm. – öleltem meg, miközben lassan kezdtem megnyugodni.

De miért nem jött még haza? Félek…

Aznap késő este So Ah hamar bealudt az ágyamon én meg kiköltöztem a nappaliba, hogy ne zavarjam őt a folyamatos járkálásommal s idegeskedésemmel. Annyira feszült voltam, hogy már a legrosszabb dolgok is megfordultak a fejemben. Addig idegesítettem magam, míg a fáradtság döntött le és könnyes szemekkel, kimerülten dőltem le a kanapéra a fejemet fogva.

Arra ébredtem, hogy egy kéz óvatosan az arcomhoz ér és simogatni kezd. Lassan kinyitottam a szemem, majd mikor megláttam Jungsoo arcát gyorsan felültem és a nyakába borultam. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek és olyan szorosan öleltem őt magamhoz, hogy szinte csoda, hogy levegőt kapott.

- Azt hittem sosem jössz vissza. – dünnyögtem.

- Ugyan már. – nevetett. – Sajnálom, hogy aggódnod kellett.

A szüleink még kiskoromba meghaltak. Olyan régen volt, nem is nagyon emlékszem már rá. Csak a bátyám van nekem. Ő a mindenem. Ha elveszíteném őt, abba belehalnék. Nem bírnám elviselni…

Azon az estén a bátyám karjai közt aludtam el, és álmodtam egy szebb világot, ahol nem kell attól félnem, hogy a sors elszakít tőle.  Ahol mindennap mosolyogva fogad miután hazamegyek az iskolában. Ahol, nem létezik más. Csak Ő és Én. 

De semmi sem úgy történt, ahogy szerettem volna.

2013.04.04 – három héttel később - : A bátyám autóbalesetben meghalt.

Most is emlékszem, azokra a könnyes éjszakákra, kimerültségtől remegő kezekre és azokra a pillantásokra, amik csak szánalmat tükröztek felém. Egyedül átsírt éjszakák követték egymást szüntelen.

2013.05.06 :  Megírtam az első sms-t R-nek.

De Ő, - ahogy Jungsoo is mondta – vigyázott rám. Vigasztalt és erőt adott, hogy talpra álljak. Nem láthattam az arcát, nem tudhattam az igazi nevét, semmit sem tudhattam róla, mégis Ő lett a legfontosabb személy az életemben.

Azóta pedig eltelt tíz hónap…