» 9.rész - You won't see me cry, I'm hiding inside

9.rész

You Won't See My Cry, I'm Hiding Inside

Utcai zajok szöktek be a friss reggeli levegővel a nyitva hagyott ablakon, a függönyt lágyan ringatva. Hiába a kinti vidám gyermekhangok, én csak az Ő hangját hallom. Hiába a cseresznyefák gyönyörűen föld felé táncoló szirmainak látványa, én csak az Ő arcát látom. Mit sem ér, az édes virágillat, hiszen én az óta csak a Tilbury kábító illatát érzem.

Vajon, ha a legelső perctől kezdve elnyomtam volna az érzéseimet, most nem ott tartanék ahol? Egyáltalán miért nem álltam ellen neki? Ilyen egyszerű az egész? Szereted? Ismerd el! Legalább magadnak valld be, de minek? Mi a szerelem? Honnan ismerem fel? Nem fog bemutatkozni mikor megjelenik előttem, nekem mégis fel kell ismernem őt, akár láttam már őt akár nem. Képes lennék erre?

R… milyen a szerelem?

Lassan felültem az ágyon, majd kivettem a telefonom a zsebemből, aztán felsóhajtottam.

Lehet nem kéne telefonnal a zsebemben aludni…

„R…

Te voltál már szerelmes? Mesélj róla…”

Épphogy elküldtem az üzenetet éreztem, hogy valami rezegni kezdd mellettem az ágyban. Lepetten pislogtam magam elé, majd lassan tapogatózni kezdtem magam körül, mikor az ágy szélén a kezembe akadt Jongwoon telefonja.

Kezem megdermedt, ahogy a telefon a kezemhez ért, s lassan markoltam meg, majd emeltem fel a paplanról.

Miért remeg a kezem?

Magam felé fordítottam a kijelzőjét és megszeppenve bámultam rá.

Egy SMS? Pont most? Na ne szórakozzunk….

Nem bírtam megállni. Túlságosan kíváncsi voltam. Ki ne lett volna az, az én helyemben?

„R…

Te voltál már szerelmes? Mesélj róla…”

- Lehetetlen. – motyogtam magam elé, miközben épp hogy ki nem esett a telefon a remegő kezemből. – Nem! Ez nem lehet!

Gyorsan kiléptem és visszakerestem a régebbi üzeneteit.

„ R.

Én… még itt vagyok az iskolámban. Haza akartam menni, de…

De látom… Látom az ablakból azt a két alakot, akik elvittek. Ott állnak az iskola kapujában. Rám várnak? Mit csináljak? „

Nem lehet…

„R,

Összevesztem azzal az idióta szőkével ezért eljöttem. Most a szomszéd utcában sétálok, és úgy érzem követnek. Mintha néha látnám magam mögött azt a két fekete ruhás alakot. Talán kezdek megőrülni? Vagy csak ennyire ideges lennék? „

R…

„R, 

Nagyon fáradt vagyok. Most végeztem a takarítással és indulok haza. Te mit csinálsz?”

Az Jongwoon?

„R.

Azt hiszem beleszerettem valakibe nem lett volna szabad.”

„ Bízok benne és tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy találkozzatok.” – hallottam Jungsoo szavait a fejemben.

A mellkasomhoz szorítottam a telefont, miközben erősen az alsó ajkamba harapva fojtottam vissza minden egyes hangot, ami előtörni készült belőlem. Könnyed könnycseppek hulltak a paplanra miután végig peregtek arcomon. Minden egyes csepp, mely rajta semmissé lett, egy-egy hazugságért gördült végig arcomon, elmosva minden hazug szót mi a porba lett írva, egy könnyed, meggondolatlan mozdulattal.

De ami kőbe van, vésve nem moshatja el semmilyen vadvíz. Az igazságot nem lehet örökké rejtegetni…
Azonnal kitöröltem az előbb küldött üzenetem a telefonjából és visszatettem az ágyra.
Ezt nem akarom elhinni...

- Felkeltél? – fordult felém Jongwoon, mire én az ajtóban megtorpantam.

A kínos csend, csak még több időt adott nekem ahhoz, hogy gondolataim vékony kis szálai nagyobb csomóba bogozódjanak. Minél tovább tart a csend, annál több időt kapok arra, hogy gondolkozzam, és a csomó, végül kibogozhatatlanná válik. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok feledni. Meg akarom érteni.

- Jó volt a kanapén is… - mutattam bátortalanul egy pillanatra a kanapéra, anélkül, hogy ránéztem volna.

Úgy éreztem nincs az a pénz, amiért most a szemébe tudnék nézni.

- Beteg vagy? – lépett oda hozzám, majd tette kezét a homlokomra, mire szívem nagyot dobbant s belém szorult a levegő, a szavakkal együtt.

- Nincs lázad… - vette le rólam a kezét, majd az arcomhoz hajolt.

R… Olyan régóta szerettelek volna látni. Megismerni téged.

Jongwoon… rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerlek.

R, Jongwoon. Melyik vagy Te?

- Hagyj már, álmos vagyok. – löktem el magamtól és próbáltam úgy viselkedni, mint általában, ezért még egy mosolyt is erőltettem az arcomra.

- Hé, biztos jól vagy? – nézett rám furcsán.

- Hagyjál már! – húztam a fejemre az addig hátamra terített takarót.

- Jól van, nem kell hisztizni! Komolyan néha az idegeimre mész! – morogta.

- Sajnálom! – kiabáltam.

- Köszönöm!

- Szívesen!

- Rendben!

- Jó!

- Nem akarsz menni?!

- De! – kapta fel az asztalról a sapkáját s a cigarettás dobozát. - Szia!

- Viszlát! – kiabáltam, majd bevágta maga után az ajtót.

Néhány pillanatig meredtem bámultam az ajtóra, majd lehajtottam a fejem és fáradtan sóhajtottam.

- Tényleg elmegyek! – nyitott be hirtelen.

- Rendben! – kaptam fel a fejem.

Annyira meglepődtem, hogy kimondtam az első szót, ami az eszembe jutott.

- Ezt akarod?! – kiabálta.

- Igen! – fordítottam el a fejem, mire bevágta újra az ajtót.

Újabb sóhaj hagyta el a számat s félszemmel az ajtóra néztem bús szemekkel.

Ne menj el. Gyere vissza…

Gyorsan megsúroltam a szemem mielőtt a könnyek megjelenhettek volna, majd visszaakartam menni a szobába aludni, mikor az ajtó újra kinyílt.

- Jongwoon? – fordultam az ajtó felé csillogó szemekkel.

Az ajtóban állt miközben elszántan nézett rám. Kirázott a hideg, s ajkaim remegni kezdtek.

- Miért? – motyogtam.

- Itt maradt a gyújtóm. – mondta, majd besiettet az ajtón.

Elkaptam a tekintetem, majd elfordultam s szégyenemben még a szemeimet is lehunytam.

Ez gáz volt.

Hallottam, ahogy elveszi a gyújtóját az asztalról, majd ahogy léptei távolodnak.

- Jongwoon. – szólítottam meg mire megtorpant.

- Szerinted R milyen ember? – kérdeztem, mire egy újabb kínos csend telepedett ránk.

Kinek kínosabb ez az egész?

- Honnan a fenéből kéne tudnom? – válaszolt gorombán, majd újra elindult az ajtó felé.

- Szerinted el fog jönni, hogy találkozzon velem? – újra megtorpant. – Egyszer… Valamikor.

- Nem tudom.

- Miért nem találkozhatunk?

- Nem tudom.

- Akar egyáltalán látni engem?

- Nem tudom…

- Szeret egyáltalán?

- Biztosan. – vágta rá, mire lepetten fordultam felé, és a tekintetével találtam szembe magam.

Elszánt tekintete, lassan elbátortalanodott, ahogy az enyémmel találkozott.

Szívem azt súgta: Menj! Lépteiddel tedd semmissé a távolságot, ami köztetek tátong!

Mire az eszem felkiáltott: Maradj!

Halk bársonyos suttogás arra csábított, hogy nyújtsam, ki a karom, érjem el, ragadjam meg, öleljem magamhoz és ne engedjem el, de ekkor megint felkiáltott egy erőteljes hang: Nem lehet!

Hívogató lágy szellővel suttogta: Szólalj meg! Mondd ki!

Mire a végszó: Maradj csöndben…

- Szeret? – kérdeztem.

- Nem tudom. – kapta el a tekintetét, majd zsebre vágta a gyújtóját. – Ez csak az én véleményem.

- Értem.

S a keserű feltámadt reggeli szél, végigrohant az utcákon, süvítve házak és emberek között. Szőke tincsek hulltak egy mély szempárba, melyek a haldokló rózsaszín szirmok táncát figyelték a hűs talajon, egy üres utcában. Hátat, falnak döntve, fejet hajtva, elhagyatottan, magányosan. Így szállt újra a Tilbury vaníliás illata a szürke füsttel s a reggeli széllel, vad, ismeretlen helyekre.

» 4.rész - Im Just a Boy Who Lives Next Door

4.rész - Im Just a Boy Who Lives Next Door 

„ R,

Nem fogod elhinni mi történt velem! Jinho bárjába találkoztam egy idióta, perverz, szőke gengszterrel, és mikor hazajöttem kiderült, hogy a szomszédba költözött! Ezt nem hiszem el! Miért? Miért történik ez velem?”

- Idióta? Perverz?! – mérgelődött Jongwoon miközben a telefonja kijelzőjét nézte. – Ez nem is igaz! – vágta földhöz a telefonját, majd mérgesen leült az ágyára, és arcát a tenyerébe temette.

Hosszú percekig volt így, majd felsóhajtott, hátradőlt és elterült az ágyon.

- Végül is… ezt akartad nem? Hogy ne kerüljön túl közel hozzád. Bármennyire is szereted.

Ez egyszerűen fantasztikus…

Úgy terültem szét az ágyam előtt a földön, mintha éppen kihalóban lennék, csak azért mert egy bunkó srác költözött a szomszédba. Fáradtan bámultam a plafont, amikor a lámpák, az egész házba újra lekapcsolódtak, majd vissza.

- Mi van már megint?! – ültem fel mérgesen és néztem körbe a szobámban. – Ezt nem hiszem el… - morogtam, majd hallottam, hogy üzenetet kaptam. 

Hátranyúltam a telefonomért, amit az ágyamra dobtam, majd felsóhajtottam.

„ Ne kerülj túl közel hozzá. Ki tudja, milyen ember… 

R.”

- Ha fizetnének érte, se kerülnék közelebb hozzá! – mondtam a telefonomnak. 

Egyre jobban kezdett idegesíteni, ahogy le-fel kapcsolódtak a házban a lámpák, és azt hittem megőrülök.

- Aish! – keltem fel a földről, majd mérgesen trappoltam ki a szobámból. 

Beleléptem a cipőmbe, majd kisétáltam az ajtómon, és a szöszi lakásának ajtaja előtt álltam meg. Becsöngettem, majd ölbe tett kézzel, mérges arccal vártam, hogy kinyíljon az ajtó, miközben a lábammal idegesen doboltam. 

Végül hallottam, ahogy kattan  a zár, és láttam, hogy az ajtó lassan kinyílik. Mikor a szöszi meglátott kissé meglepődött, én meg idegesen néztem rá.

- Igen? – szólalt meg végül.

- Én csak… izé… - motyogtam duzzogva. – A te lakásodba nem kapcsolódnak le a lámpák, majd vissza mintha külön életet élnének? – mutattam be a lakásába.

- Mi? A lámpák? – fordított nekem hátat és nézett be, majd újra felém fordult. – Nem. Miért? Nálad nem működnek?

- Mindegy. Köszi. – indultam meg a lakásom ajtaja felé.

- Várj, ne segítsek? – kiabált utánam.

- Nem kell, kösz. Bocs a zavarásért! – kiabáltam anélkül, hogy visszafordultam volna, majd bevágtam magam után az ajtót, és bezártam. 

- Remek… - néztem fel a lámpámra, ami pislákolt. – Most mihez kezdjek vele?

Másnap késő délután mikor Jinho kávézójában törölgettem a poharakat, láttam, ahogy a szöszi besétál az ajtón. Egy pillanatra sem vettem le a szemem róla, ahogyan odasétál a pult végéhez, ahol Jinho állt. Leült az egyik székre, majd beszélgetni kezdtek. Még véletlenül sem tévedt erre a tekintete.

Unottan törölgettem tovább a poharakat, majd letettem a rongyot a pultra, és odasétáltam Jinho-hoz, mire síri csend lett.

- Mi van? Eddig ment a traccs parti, most meg, hogy idejövök, megnémultok? – mértem végig őket, csípőre tette kezekkel.

- Ezek férfi dolgok. – mondta a szöszi.

- Milyen férfi? – mértem végig gúnyosan, mire lesütötte a szemeit, majd elmosolyodott.

- Jinho én lépek. Majd még beugrok. – állt fel a székéről.

- Várj csak. – szólt rá Jinho. – Sohee is mindjárt végez, miért nem mentek haza együtt?

- Látom, még mindig valami elhomályosítja az agyad öreg. – nevetett a szöszi.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – néztem zavartan JInho-ra.

- Pontosan. Én csak szép lányokat kísérek haza! – kiabálta.

- Akkor menj és kísérj haza egy széplányt te undorító szőke gnóm! – fordultam felé és kiabáltam.

- Van nevem is ám. – mondta komolyan arckifejezéssel.

- Nem érdekel a neved! – üvöltöttem, mire vállat vont, majd zsebre vágott kézzel kisétált az ajtón.

- Mi a neve? – fordultam Jinho felé.

- Kim Jongwoon. – válaszolt Jinho, majd elmosolyodott. – Csak nem tet…

Kim Jongwoon…

- Remek. – szakítottam félbe. – Megyek és beperelem. – indultam el, mire Jinho elkapta a pólóm nyakát és visszarántott.

- Hé, kölyök. – mondta. – Nem kéne kikezdened egy idősebbel.

- Jinho egyáltalán honnan ismered ezt a szöszit?

- Jongwoon. Jongwoon! Jegyezd már meg kérlek. – tette össze a kezeit. – Amúgy meg egy régi barátom.

Itt mindenki mindenkinek a régi barátja… Csak én egyikről sem tudok.

- Értem. – mondtam, mire rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. 

Gyorsan ki is halásztam, és olyan mosollyal nézegettem, hogy még Jinho-nak is feltűnt.

„ Hogy halad a munka? Minden rendben megy? Remélem, minél előbb megoldódik majd az idióta szomszéd problémád is! Próbáld meg figyelmen kívül hagyni. Az lesz a legjobb. Légy óvatos hazafelé!

R „

- Mitől csillognak ennyire a szemeid? – kérdezte Jinho.

- R… 

- Áh. Érdekes lehet, ha ilyen könnyen mosolyra bír. Még mindig beszélgettek?

- Igen. – mosolyogtam, majd miután válaszoltam, visszatettem a telefonom a zsebembe.

- Ötleted sincs, hogy ki lehet az?

- Nem, nincs. De nem is érdekel. 

- Hűha. Olyan, vagy mint aki szerelmes… - mosolygott Jinho.

- Nekem R… R a mindenem. Nélküle létezni sem tudnék.

Jongwoon a kávézó falának támaszkodva állt, és várt, miközben tekintetét csak néha emelte fel a földről. Miután Sohee kisétált az ajtón, felkapta a fejére a pulóvere kapucniját, majd lassan elindult a lány után. Egész úton, óvatosan követte őt, nehogy észrevegye. Őrző szemeit, egy pillanatra sem vette le róla. 

„ Bízok benned. Védd meg őt, ha velem valami történne. „ – hallotta Jungsoo szavait.

Lassan tekintetét a fekete égre emelte, és hagyta, hogy a friss hideg levegő arcát simogassa, és a kósza, szemébe lógó szőke tincsekkel játszadozzon. Tekintete tele volt fájdalommal, szomorúsággal és keserves titkokkal.  A lányra nézett, aki egyre távolabb került tőle, majd lehajtotta fejét.

„Előttem megy a lány, akit mindennél jobban szeretek, és sohasem lehet az enyém.”

Mikor beléptem a házba, és fel akartam kapcsolni a villanyt, de nem történt semmi. Lepetten álltam a kapcsoló mellett és kapcsolgattam le-fel, de hasztalan volt.

- Most miért csinálod ezt velem?! – kiabáltam idegesen.

Aish… Ezt nem hiszem el.

Odasétáltam a hűtőhöz, hogy kivegyek egy üveg vizet, de amikor kinyitottam rájöttem, hogy nem csak a lámpákkal van gond. Nem volt áram az egész lakásban. 

- Ne már!

Előkaptam a telefonom, majd azzal világítva mentem el az ajtóig, húztam fel a cipőmet és álltam meg Jongwoon ajtaja előtt.  Csengettem, de nem történt semmi.

Most meg mi van? Nem lenne itthon? De hát azt mondta haza jön…

Kopogni kezdtem, de semmi hatása nem volt.

- Ya. Szöszi! – dörömböltem az ajtón. – Ya! Itthon vagy?

- Nem. – szólalt valaki a hátam mögül, mire ijedtemben gyorsan megfordultam és az ajtónak dőltem.

- Mit szeretnél? – kérdezte Jongwoon.

- Csak... csak… nálad van áram? – kérdeztem

- Beengednél, hogy megtudjam? 

- P-persze. – álltam, félre, majd megvártam, míg kinyitja az ajtót és belép.

- Itt minden rendben. – kiabálta, mire benéztem és tényleg világítottak a lámpák.

- Én ezt nem értem… - motyogtam.

- Nálad valami gond van? – sétált ki.

- Majd megoldom valahogy. – mondtam, majd lassan besétáltam a sötét lakásomba, és kihívtam a szerelőket.

Azt mondták, hogy mivel túl régiek voltak a vezetékek, kiégtek. Mikor megmondták, mennyit kéne, fizessek, hogy újra áram legyen a lakásomba, azt hittem ott helybe összeesek.

Épphogy meg tudtam élni abból a pénzből, amit kerestem. Nem tudtam megfizetni azt az árat, amit kértek.

Miután elmentek, gyertyákat gyújtottam és letettem őket a szobámba lévő asztalra. Magamra terítettem a pokrócom, majd leültem az asztal mellé, és elővettem a telefonom.

„ R,

Itt ülök a szobámban, egy pokróccal és egy tucat gyertyával. Nincs áram az egész lakásomban, de nem tudom kifizetni a javítást. Most akkor életem végéig sötétbe kell élnem? Honnan szerezzek pénzt? R, mit csináljak?”

Letettem a telefonom magam mellé, majd felhúztam a lábaimat és átöleltem őket.

Félek. Mihez kezdjek most? 

Kétségbe voltam esve, és nem tudtam mihez kezdjek. Fáztam, és rémült voltam. Alig néhány perccel az után, hogy megírtam az sms-t R-nek, már potyogni kezdtek a könnyeim, végül patakokban folyt végig az arcomon.  A térdemre hajtottam a homlokom és úgy szipogtam, mikor valami halvány fény szűrődött be a nappaliba, és halk ajtócsikorgásra lettem figyelmes. Lassan felemeltem a fejem, és láttam, ahogy Jongwoon besétál, majd az ajtómban megáll. Én meg csak könnyes arccal néztem vissza rá gondolván: úgy se látja.  

- Te meg mit kuksolsz itt a sötétben? - kérdezte, de egy szót sem tudtam kinyögni válaszként, csak szipogtam. – Miért nem zártad be az ajtót? 

- Azért… - próbáltam néhány szót kipréselni magamból. – Azért, hogy R be tudjon jönni… ha eljön értem. 

- R?

- Hagyjuk. – húztam a fejemre a pokrócot.

- Problémás egy kölyök vagy. – sóhajtott Jongwoon, majd hallottam, ahogy a léptei közelítenek felém. 

Minek jön ide? Menjen haza inkább!

Hirtelen felkapott a földről, majd az ölében velem elindult a saját lakása felé. Ha lett volna erőm, kiabáltam és kapálóztam volna, hogy tegyen le, de nem tudtam megtenni.

Valahol mélyen még örültem is, hogy nem vagyok egyedül. Hogy valaki segít rajtam, amikor R nem teheti meg.

Bevitt a szobájába, majd letett az ágyra és rám dobott még egy takarót.

- De nehogy horkolni merj, mert kidoblak az ablakon! 

- Miért tetted? – törölgettem a könnyeimet.

- Tisztázzunk valamit. – fordult vissza. – Nem vagyok perverz, vagy… bármi más, amit gondolsz! Én csak… egy srác vagyok a szomszédból.

- Jó, de miért…

- Egy férfi segít a nőknek. – szakított félbe.

- Honnan…

- Láttam, amikor elment a karbantartó. 

- Oh…

- Egyéb kérdés?

- Hány éves is vagy?

- Hát több mint te. Na aludj!

- Várj! – szóltam, miután rájöttem, hogy a telefonomat a szobámban hagytam.

- Mi az?

- Visszamennél a telefonomért?

- Minek neked az éjszakára?

- Hozd vissza! – kiabáltam.

- Ne hisztizz már! – kiabált.

A hangos kiáltás után síri csend lett a szobába, és csak a szipogásom lehetett hallani. Könnyeim újra folyni kezdtek és remegni kezdtem a félelemtől. Nem a miatt féltem, hogy kiabáltak velem. A gondolat, hogy nem tudhatom magam mellett az egyetlen dolgot, ami segít kapcsolatban maradnom R-el, rémisztő volt.

- Az az egyetlen dolog, amin beszélni tudok vele. – potyogtak a könnyeim. – Akkor visszamegyek érte én. – dobtam le magamról a pokrócot, mire odalépett hozzám.

- Kivel? – nézett le rám, zsebre vágott kézzel.

- R. – néztem rá könnyes arccal.

- Az meg ki?

- Az életem.

Egy pillanatra a szemei kerekedtek és a szája remegni kezdett.

- Maradj, visszamegyek érte. – fordult el, majd kisétált a szobából.

Mikor Jongwoon belépett a házba zseblámpájával körbevilágította a sötétségbe borult lakást, lassan végig mért minden egyes képet ami Sohee asztalán pihent. Iskolás képes, nyaralás, barátok és Jungsoo. Elvette az egyik képet, amin Sohee és Jungsoo voltak, majd elmélyülve nézegette a képet. Felsóhajtott, majd miután visszatette a helyére, lehajolt a telefonért, ami a földön hevert. 

Leült az ágyra, majd elővette a telefonját, és újra elolvasta amit Sohee írt neki. Hosszú percekig nézegette a telefonját, majd miután válaszolt, visszament a saját lakásába. 

Bement a szobájába ahol épp Sohee volt, odadobta a telefonját, majd szó nélkül csukta be maga után az ajtót és dőlt le fáradtan a kanapéra, míg a lány könnyes arcán egy mosoly jelent meg, mikor meglátta, hogy R válaszolt neki.

„ Nem maradhatsz ott! Próbálj meg szállást keresni valakinél egy időre, amint tudok, segítek, hogy visszaköltözhess, rendben? Ne aggódj, és ne sírj! Nem hagylak magadra.

R ”

» 2.rész - I Believe In You

2.rész

I Believe In You

„Kedves R.

Ma nagyon rossz napom volt. Elaludtam és lekéstem az első órámat. Jól le is szidtak érte. Aish… ez volt az első alkalom, hogy ilyen történt. Na mindegy. So Ah nem rég ment haza, én meg itt ülök az üres osztályteremben, mert még takarítanom kell – ez a büntetésem amiért nem voltam ott első órán. Úgy mennék már haza… ”

Leraktam a telefonomat a padra, majd nagyot sóhajtva felálltam és a kezembe vettem a seprűt, ami a falnak volt támasztva.

- Utálom ezt az egészet. – duzzogtam.

Épp hogy léptem kettőt a seprűvel a kezemben, a telefonom jelzett, hogy sms-t kaptam. Elengedtem a seprűt, ami nagy zajjal a földre dőlt, én meg odasiettem a padomhoz, és elvettem a telefonom onnan.

„Hajrá! Minél előbb megcsinálod, annál előbb hazamehetsz. ” 

R.„

Elmosolyodtam, majd, mint aki kicseréltek, kaptam a kezembe a seprűt és fogtam neki a takarításnak. 

- Rousseau kávézó-

- Hogy haladnak a dolgok? – kérdezte a pult mögül egy középkorú férfi az előtte ülő vendéget, miközben egy poharat törölgetett.

- Megbüntették. – mosolygott a fiú, miközben a telefonja kijelzőjét nézte.

- Nahát. – mosolyodott el a férfi, majd letette a fényesre törölgetett poharat, és a fiúra nézett.

- Biztos nehéz neki… - tűnt el lassan a mosoly a fiú arcáról. 

- R.

- Ne hívj így. – nézett a férfira.

- Nem azt mondtad, hogy elköltözöl?

- De igen.

- Mikor?

- Holnap. – vágta zsebre a telefonját. – Kösz az italt Jinho. – ugrott le a székről.

- Ugyan. De Jongwoon. – komolyodott el a férfi hangja.

- Hm? – fordult felé a fiú.

- Biztos bírni fogod? – aggódott. 

- Muszáj lesz. – mosolyodott el. – Nem szeghetem meg az ígéretet, amit Jungsoo-nak tettem. – hajtotta le a fejét, majd az ajtó felé vette az irányt. – Bármennyire is szeretném.

„R, nagyon fáradt vagyok. Most végeztem a takarítással és indulok haza. Te mit csinálsz?”

Felkaptam a táskámat a padról, majd kirohantam a teremből, végigsiettem a hosszú, üres folyósón, lesiettem a lépcsőkön és villámsebességgel szaladtam ki az ajtón, amikor szólni kezdett a telefonom. Megálltam, majd felemeltem a kezem, amibe a telefonom szorongattam, és egy boldog mosollyal olvastam el R üzenetét.

„Sohee, legyél óvatos hazafelé. Már kezd sötétedni, ilyenkor jönnek elő a pszichopata állatok. Ha bármi történne, írj!

R.”

R annyira kedves. Ilyenkor annyira meg szeretném ölelni.

Számtalanszor futott át az agyamon, hogy milyen lenne R közelében lenni, vagy, hogy egyáltalán milyen ember ő?  De amikor elkezdtem ilyeneken gondolkodni rájöttem, hogy nem érdekel, hogy magas, alacsony, milyen a haja, vagy bármi más. Legyen ő bárki, vagy bármilyen akkor is szeretem.  Ő a mindenem.

- Köszönöm. – motyogtam magam elé, majd eltettem a telefonom és kirohantam az iskola kapuján.

Nem tudtam, de a kapu mellett egy szőke fiú, lehajtott fejjel állt háttal a falnak dőlve.  Fekete kapucni volt a fején, és a telefonját nézte, majd mikor kirohantam a kapun, egy pillanatra utánam nézett, aztán, elsétált az ellenkező irányba. 

Vidáman siettem fel a sötét lépcsőkön, azzal a tudattal, hogy nem sokára otthon leszek és lepihenhetek. Mikor felértem a harmadik emeletre, elfordultam balra, majd megtorpantam. Két feketébe öltözött, ismeretlen férfi állt a lakásom ajtaja előtt és beszélgettek. Sapka, és azon még egy kapucni volt mindkettő fején, ami eltakarta az arcukat.

Ezek meg mit akarnak?

Lassan, félve elindultam feléjük, mire az egyik felém fordult, majd a másik is.

Rablók? Perverzek? Bérgyilkosok?! 

Nagyot nyeltem, majd mentem tovább, mire ők is elindultak felém. Még az életem is lepergett előttem az alatt a pár másodperc alatt, amíg egymással szembe haladtunk.

Végül, mindketten elsétáltak mellettem, mire megtorpantam. Lassan utánuk fordultam és láttam, ahogy lemennek a lépcsőn. Nagyot sóhajtottam, majd odasiettem az ajtómhoz. Előkerestem a kulcsomat, gyorsan bementem, majd magamra zártam az ajtót.

- Ez… ijesztő volt. – sóhajtottam.

Felkapcsoltam a villanyt, majd kiléptem a cipőmből és a szobám felé vettem az irányt. Ledobtam a táskámat az ágyamra, majd kimentem a konyhába, hogy egyek valamit, amikor a lámpa pislákolni kezdett. Megálltam, majd felnéztem a lámpára, ami ki-be kapcsolgatott.

- Mi jön még?

A hűtő is néha kikapcsolt majd be, ami nagyon zavaró volt.

Mi lesz itt? Apokalipszis?

Fáradtan dőltem le az ágyamra, majd kivettem a telefonom a zsebemből.

„R,

Képzeld, ma, amikor jöttem haza két idegen fickó állt az ajtóm előtt talpig feketében. Nagyon ijesztőek voltak. Halálra rémültem tőlük, de végül elmentek. Már megijedtem, hogy értem jöttek. Bárcsak még velem lehetne a bátyám… Akkor biztos nem féltem volna ennyire. Rossz így egyedül.”

- Egy idióta vagyok! – kiáltottam fel, majd csaptam homlokon magam. – Hülye! Hülye! Hülye! – ütögettem a fejem.

Újra elolvastam, amit írtam majd az ideggörcs is elkapott, amikor ezt a részt olvastam:  „Rossz így egyedül.”… „Egyedül”… „EGYEDÜL.”

Aish, most tuti megbántottam.

Gyorsan kikerestem So Ah számát, majd hisztérikus állapotba hívni kezdtem.

- Mi az? – szólt bele fáradtan.

- Egy idióta vagyok. – hisztiztem.

- Miért? – mondta csigalassúsággal.

- Olyat írtam R-nek amit nem kellett volna. – potyogtak a könnyeim – egyértelműen túlreagáltam az egészet, ahogy azt egy tinédzserhez illik. 

- Jó nyugi… nem lesz semmi. – ásított a mondata közepén.

- De mi van ha mégis?!

- Sohee, ennyire fontos neked R?

- IGEN! – üvöltöttem.

- Jó, akkor holnap megbeszéljük, oké? - mondta, majd kinyomta a telefont.

- Hallo? So Ah? SO AH! AISH! – dobtam le a földre a telefonomat, majd a párna alá dugtam a fejem és úgy kapálóztam, mint egy tíz éves.

Hülye!

A telefonom egyszer csak szólni kezdett, mire kikaptam a fejem a párna alól és lemásztam a földre a telefonomért, mint egy macska, majd leültem a földre.

„ Ismered őket? Vagy láttad már őket azelőtt? Ha még egyszer látnád, őket azonnal szólj!  És azt hittem Jungsoo mondta már neked, hogy amíg én itt vagyok neked, nem vagy egyedül. Persze tudom, nem vehetem át Jungsoo helyét és nem is akarom. De azért igyekszem segíteni, és védeni téged, ahogy azt az erőmből telik. 
R.”

R… 

Köszönöm, hogy vagy nekem. 

» 1.rész - R.

1.rész

R.

- Sohee! – kiabált utánam a barátnőm.

- Igen? – fordultam vissza az iskola folyosóján.

- Máris haza mész? – állt meg előttem a könyveit szorongatva.

- Igen. A bátyám már biztos vár. Neked még van órád? – lepődtem meg.

- Mint látod. – mutatta fel a könyveit. – Akkor… - köszönt el mosolyával, majd sietni kezdett, hogy ne késsen el az óráról.

Hogy ez a lány mindig milyen hiperaktív…

Mikor hazaértem észrevettem, hogy a bátyám valakivel beszélget a nappaliban. Csodálkozva pislogtam párat, majd besétáltam. A vendége arcát nem láttam, mert háttal ült nekem, de nem is nagyon érdekelt.

- Sohee. – mosolygott rám a bátyám mikor meglátott.

- Vendéged van? – néztem az idegen hátára, aki nem akart rám nézni.

- Igen. Ne haragudj Sohee, de magunkra hagynál minket?

Nocsak. Mi a fene?

- Persze. – csodálkoztam, majd újra rámosolyogtam és magukra hagytam őket.

A bátyám ritkán fogadott vendégeket. Nem mintha engem So Ah-n kívül más sokszor látogatott volna. A bátyám, mégsem tudok semmit a barátairól. Vagy, hogy egyáltalán vannak-e neki.

Mikor beléptem a szobámba, ledobtam a táskámat a földre, majd kinyitottam az ablakomat, hogy egy kis friss levegőt engedjek be a szobába.  Levetettem magam az ágyra, majd percenként az órámat lestem. Beszélni szerettem volna a bátyámmal, de meg kellett várnom, míg a „vendége” elmegy.  Több mint egy óra elteltével, hallottam, ahogy bevágódik a bejárati ajtó.  Felugrottam az ágyról, majd kisiettem a szobámból és  a bátyám előtt álltam meg aki épp, hogy tett pár lépést az ajtótól.

- Ő ki? – csillogtak a szemeim.

- Egy barátom. – mosolygott, majd elsétált mellettem.

- Ohohh… - ámuldoztam miközben utána fordultam és követni kezdtem. – Nem is meséltél róla.

- Nem kell ismerned.

- Miért? – lepődtem meg.

Jungsoo – bátyám becses neve – töltött magának egy pohár vizet, majd a szobája felé vette az irányt, miközben én koslattam utána, mint egy pincsi kutya.

- Oppa! – szóltam rá. – Miért titkolod el előlem a barátaidat?

Jungsoo hirtelen megtorpant, én meg követtem a példáját. Lassan felém fordult, és olyan komoly arccal nézett le rám, ami eléggé megrémisztett.

Na, most mi lesz?

- Kölyök vagy te még ehhez. – mosolyodott el hirtelen majd összekócolta a hajam és berohant a szobájába, aztán gyorsan magára zárta az ajtót.

- Ya! – ütögettem az ajtaját. – 17 éves vagyok! Nem vagyok kölyök! – kiabáltam, de nem jött válasz.

Ritka volt az olyan, hogy mi tényleg veszekedjünk. Ő… mindig vigyázott rám. Nem engedte, hogy bántsanak az idősebbek vagy bármi más. Ami köztünk volt… pótolhatatlan.

- Sohee. – nyitott be Jungsoo a szobámba miközben a telefonomat ügyködtem.

- Igen? – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna.

- Most el kell mennem egy kis időre. Lehet, csak holnap jövök vissza.

Hirtelen felkaptam a fejem és felé fordultam. Arca megviselt volt és fáradt. Mint egy 80 éves, akit meggyötört már az élet minden kínja.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.

Annak ellenére, hogy láthatóan nem volt jól, mégis mosolygott. Ez fájt a legjobban.

- Semmi. – mondta, majd lassan kezdte becsukni a szobám ajtaját, de felugrottam és elkaptam az ajtót, majd hátracsaptam.

- Hova mész? – kérdeztem idegesen.

- Neked azt nem kell tudni. – mosolygott, majd a hajamba túrt és összekócolta azt.

- Oppa. – szólítottam halkan, mire rám nézett. – Csak te vagy nekem. Nem tudom hova mész és mit akarsz, de kérlek, ne menj.

Egy pillanatra komoly lett az arca, de aztán újra mosolyra húzódott a szája.

Mit ér nekem az a mosoly, ha nem őszinte?

- Sohee. – szólított lágy hangon, majd kivett a zsebéből egy cetlit és a kezembe nyomta.

- Mi ez? – remegett a hangom.

- Ha egyedül érzed magad, vagy szomorú, vagy ő segíteni fog neked. Ő a legjobb barátom, és bízom benne, hogy vigyázni fog rád. – nézett mélyen a szemeimbe.

Mi ez az egész?

- Miért beszélsz ilyenekről? – kezdtem megijedni.

- Ne haragudj. – mosolyodott el. – Nem akartalak megijeszteni. - lépett hátrébb. – Csak szerettem volna, hogy tudd, nem csak én vagyok itt neked.

- Ki ő? – néztem a kezemben lévő cetlire.

- Mondtam. A legjobb barátom. Akár az életemet is rábíznám.

- Miért nem mutattál be soha neki?

Itt egyre furcsább minden…

- Nem szeretném, ha találkoznátok.

- Miért? – lepődtem meg.

- Sohee. – tette a kezét a vállamra. - Kérlek, hadd ne kelljen magyarázkodnom. Csak legyél jó kislány. Bár ha akarnál, se találkozhatnál vele.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – lepődtem meg.

- Bízok benne és tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy találkozzatok.

Aztán két nappal később…

- R.? – forgatgattam lepetten a kis cetlit, amin egy telefonszám volt és egy betű: R.

Beírtam a számot a telefonomba, majd nyugtalankodva toporzékoltam a szobámban. Végül nem bírtam tovább és felhívtam So Ah-t.

- Sohee! – szólt bele boldogan.

Nagyon ideges voltam és egy hang se jött ki a torkomon hiába próbálkoztam.

- Valami baj van? – ijedt meg.

- Át tudnál jönni? – nyögtem ki végül, halkan.

- Persze. De mi történt?

- A bátyám már két napja nem jött haza. Félek egyedül…

- Mindjárt ott vagyok. – nyomta ki a telefont.

És tényleg nem viccelt. Röpke húsz elteltével már valaki kopott is az ajtón. Gyorsan kisiettem a szobámból, majd kinyitottam az ajtót.

- Nyugi itt vagyok. – csapta be maga mögött az ajtót, majd megölelt.

- Köszönöm. – öleltem meg, miközben lassan kezdtem megnyugodni.

De miért nem jött még haza? Félek…

Aznap késő este So Ah hamar bealudt az ágyamon én meg kiköltöztem a nappaliba, hogy ne zavarjam őt a folyamatos járkálásommal s idegeskedésemmel. Annyira feszült voltam, hogy már a legrosszabb dolgok is megfordultak a fejemben. Addig idegesítettem magam, míg a fáradtság döntött le és könnyes szemekkel, kimerülten dőltem le a kanapéra a fejemet fogva.

Arra ébredtem, hogy egy kéz óvatosan az arcomhoz ér és simogatni kezd. Lassan kinyitottam a szemem, majd mikor megláttam Jungsoo arcát gyorsan felültem és a nyakába borultam. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek és olyan szorosan öleltem őt magamhoz, hogy szinte csoda, hogy levegőt kapott.

- Azt hittem sosem jössz vissza. – dünnyögtem.

- Ugyan már. – nevetett. – Sajnálom, hogy aggódnod kellett.

A szüleink még kiskoromba meghaltak. Olyan régen volt, nem is nagyon emlékszem már rá. Csak a bátyám van nekem. Ő a mindenem. Ha elveszíteném őt, abba belehalnék. Nem bírnám elviselni…

Azon az estén a bátyám karjai közt aludtam el, és álmodtam egy szebb világot, ahol nem kell attól félnem, hogy a sors elszakít tőle.  Ahol mindennap mosolyogva fogad miután hazamegyek az iskolában. Ahol, nem létezik más. Csak Ő és Én. 

De semmi sem úgy történt, ahogy szerettem volna.

2013.04.04 – három héttel később - : A bátyám autóbalesetben meghalt.

Most is emlékszem, azokra a könnyes éjszakákra, kimerültségtől remegő kezekre és azokra a pillantásokra, amik csak szánalmat tükröztek felém. Egyedül átsírt éjszakák követték egymást szüntelen.

2013.05.06 :  Megírtam az első sms-t R-nek.

De Ő, - ahogy Jungsoo is mondta – vigyázott rám. Vigasztalt és erőt adott, hogy talpra álljak. Nem láthattam az arcát, nem tudhattam az igazi nevét, semmit sem tudhattam róla, mégis Ő lett a legfontosabb személy az életemben.

Azóta pedig eltelt tíz hónap…