» 9.rész - You won't see me cry, I'm hiding inside

9.rész

You Won't See My Cry, I'm Hiding Inside

Utcai zajok szöktek be a friss reggeli levegővel a nyitva hagyott ablakon, a függönyt lágyan ringatva. Hiába a kinti vidám gyermekhangok, én csak az Ő hangját hallom. Hiába a cseresznyefák gyönyörűen föld felé táncoló szirmainak látványa, én csak az Ő arcát látom. Mit sem ér, az édes virágillat, hiszen én az óta csak a Tilbury kábító illatát érzem.

Vajon, ha a legelső perctől kezdve elnyomtam volna az érzéseimet, most nem ott tartanék ahol? Egyáltalán miért nem álltam ellen neki? Ilyen egyszerű az egész? Szereted? Ismerd el! Legalább magadnak valld be, de minek? Mi a szerelem? Honnan ismerem fel? Nem fog bemutatkozni mikor megjelenik előttem, nekem mégis fel kell ismernem őt, akár láttam már őt akár nem. Képes lennék erre?

R… milyen a szerelem?

Lassan felültem az ágyon, majd kivettem a telefonom a zsebemből, aztán felsóhajtottam.

Lehet nem kéne telefonnal a zsebemben aludni…

„R…

Te voltál már szerelmes? Mesélj róla…”

Épphogy elküldtem az üzenetet éreztem, hogy valami rezegni kezdd mellettem az ágyban. Lepetten pislogtam magam elé, majd lassan tapogatózni kezdtem magam körül, mikor az ágy szélén a kezembe akadt Jongwoon telefonja.

Kezem megdermedt, ahogy a telefon a kezemhez ért, s lassan markoltam meg, majd emeltem fel a paplanról.

Miért remeg a kezem?

Magam felé fordítottam a kijelzőjét és megszeppenve bámultam rá.

Egy SMS? Pont most? Na ne szórakozzunk….

Nem bírtam megállni. Túlságosan kíváncsi voltam. Ki ne lett volna az, az én helyemben?

„R…

Te voltál már szerelmes? Mesélj róla…”

- Lehetetlen. – motyogtam magam elé, miközben épp hogy ki nem esett a telefon a remegő kezemből. – Nem! Ez nem lehet!

Gyorsan kiléptem és visszakerestem a régebbi üzeneteit.

„ R.

Én… még itt vagyok az iskolámban. Haza akartam menni, de…

De látom… Látom az ablakból azt a két alakot, akik elvittek. Ott állnak az iskola kapujában. Rám várnak? Mit csináljak? „

Nem lehet…

„R,

Összevesztem azzal az idióta szőkével ezért eljöttem. Most a szomszéd utcában sétálok, és úgy érzem követnek. Mintha néha látnám magam mögött azt a két fekete ruhás alakot. Talán kezdek megőrülni? Vagy csak ennyire ideges lennék? „

R…

„R, 

Nagyon fáradt vagyok. Most végeztem a takarítással és indulok haza. Te mit csinálsz?”

Az Jongwoon?

„R.

Azt hiszem beleszerettem valakibe nem lett volna szabad.”

„ Bízok benne és tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy találkozzatok.” – hallottam Jungsoo szavait a fejemben.

A mellkasomhoz szorítottam a telefont, miközben erősen az alsó ajkamba harapva fojtottam vissza minden egyes hangot, ami előtörni készült belőlem. Könnyed könnycseppek hulltak a paplanra miután végig peregtek arcomon. Minden egyes csepp, mely rajta semmissé lett, egy-egy hazugságért gördült végig arcomon, elmosva minden hazug szót mi a porba lett írva, egy könnyed, meggondolatlan mozdulattal.

De ami kőbe van, vésve nem moshatja el semmilyen vadvíz. Az igazságot nem lehet örökké rejtegetni…
Azonnal kitöröltem az előbb küldött üzenetem a telefonjából és visszatettem az ágyra.
Ezt nem akarom elhinni...

- Felkeltél? – fordult felém Jongwoon, mire én az ajtóban megtorpantam.

A kínos csend, csak még több időt adott nekem ahhoz, hogy gondolataim vékony kis szálai nagyobb csomóba bogozódjanak. Minél tovább tart a csend, annál több időt kapok arra, hogy gondolkozzam, és a csomó, végül kibogozhatatlanná válik. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok feledni. Meg akarom érteni.

- Jó volt a kanapén is… - mutattam bátortalanul egy pillanatra a kanapéra, anélkül, hogy ránéztem volna.

Úgy éreztem nincs az a pénz, amiért most a szemébe tudnék nézni.

- Beteg vagy? – lépett oda hozzám, majd tette kezét a homlokomra, mire szívem nagyot dobbant s belém szorult a levegő, a szavakkal együtt.

- Nincs lázad… - vette le rólam a kezét, majd az arcomhoz hajolt.

R… Olyan régóta szerettelek volna látni. Megismerni téged.

Jongwoon… rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerlek.

R, Jongwoon. Melyik vagy Te?

- Hagyj már, álmos vagyok. – löktem el magamtól és próbáltam úgy viselkedni, mint általában, ezért még egy mosolyt is erőltettem az arcomra.

- Hé, biztos jól vagy? – nézett rám furcsán.

- Hagyjál már! – húztam a fejemre az addig hátamra terített takarót.

- Jól van, nem kell hisztizni! Komolyan néha az idegeimre mész! – morogta.

- Sajnálom! – kiabáltam.

- Köszönöm!

- Szívesen!

- Rendben!

- Jó!

- Nem akarsz menni?!

- De! – kapta fel az asztalról a sapkáját s a cigarettás dobozát. - Szia!

- Viszlát! – kiabáltam, majd bevágta maga után az ajtót.

Néhány pillanatig meredtem bámultam az ajtóra, majd lehajtottam a fejem és fáradtan sóhajtottam.

- Tényleg elmegyek! – nyitott be hirtelen.

- Rendben! – kaptam fel a fejem.

Annyira meglepődtem, hogy kimondtam az első szót, ami az eszembe jutott.

- Ezt akarod?! – kiabálta.

- Igen! – fordítottam el a fejem, mire bevágta újra az ajtót.

Újabb sóhaj hagyta el a számat s félszemmel az ajtóra néztem bús szemekkel.

Ne menj el. Gyere vissza…

Gyorsan megsúroltam a szemem mielőtt a könnyek megjelenhettek volna, majd visszaakartam menni a szobába aludni, mikor az ajtó újra kinyílt.

- Jongwoon? – fordultam az ajtó felé csillogó szemekkel.

Az ajtóban állt miközben elszántan nézett rám. Kirázott a hideg, s ajkaim remegni kezdtek.

- Miért? – motyogtam.

- Itt maradt a gyújtóm. – mondta, majd besiettet az ajtón.

Elkaptam a tekintetem, majd elfordultam s szégyenemben még a szemeimet is lehunytam.

Ez gáz volt.

Hallottam, ahogy elveszi a gyújtóját az asztalról, majd ahogy léptei távolodnak.

- Jongwoon. – szólítottam meg mire megtorpant.

- Szerinted R milyen ember? – kérdeztem, mire egy újabb kínos csend telepedett ránk.

Kinek kínosabb ez az egész?

- Honnan a fenéből kéne tudnom? – válaszolt gorombán, majd újra elindult az ajtó felé.

- Szerinted el fog jönni, hogy találkozzon velem? – újra megtorpant. – Egyszer… Valamikor.

- Nem tudom.

- Miért nem találkozhatunk?

- Nem tudom.

- Akar egyáltalán látni engem?

- Nem tudom…

- Szeret egyáltalán?

- Biztosan. – vágta rá, mire lepetten fordultam felé, és a tekintetével találtam szembe magam.

Elszánt tekintete, lassan elbátortalanodott, ahogy az enyémmel találkozott.

Szívem azt súgta: Menj! Lépteiddel tedd semmissé a távolságot, ami köztetek tátong!

Mire az eszem felkiáltott: Maradj!

Halk bársonyos suttogás arra csábított, hogy nyújtsam, ki a karom, érjem el, ragadjam meg, öleljem magamhoz és ne engedjem el, de ekkor megint felkiáltott egy erőteljes hang: Nem lehet!

Hívogató lágy szellővel suttogta: Szólalj meg! Mondd ki!

Mire a végszó: Maradj csöndben…

- Szeret? – kérdeztem.

- Nem tudom. – kapta el a tekintetét, majd zsebre vágta a gyújtóját. – Ez csak az én véleményem.

- Értem.

S a keserű feltámadt reggeli szél, végigrohant az utcákon, süvítve házak és emberek között. Szőke tincsek hulltak egy mély szempárba, melyek a haldokló rózsaszín szirmok táncát figyelték a hűs talajon, egy üres utcában. Hátat, falnak döntve, fejet hajtva, elhagyatottan, magányosan. Így szállt újra a Tilbury vaníliás illata a szürke füsttel s a reggeli széllel, vad, ismeretlen helyekre.