14.rész
Trapped In Darkness
Remegő kezem esetlenül hullt le mellém a parkettára, miközben üvegszemeimmel a semmibe meredtem. A telefon kicsúszott a kezemből és hallottam a hogy Jongwoon még halkan szólítgat rajta keresztül.
Ezt nem értem... A bátyám... miatta halt meg?
Az ajtó felé fordultam és hirtelen elöntött a düh. Erőtlen kezeim lassan ökölbe szorultak, majd belekapaszkodtam a kanapéba, és felhúztam magam a földről.
Jongwoon...
Lassan az ajtó elé sétáltam, majd a kilincsre tettem a kezem.
Hogy tehetted?
Lenyomtam a kilincset majd beléptem a szobába. A függönyök el voltak húzva, egy lámpa sem égett. Annyi fény volt csak ami a nappaliból bejött a nyitott ajtón keresztül. Jongwoon ágya felé fordultam, ahol megláttam őt, az ágy szélén ülni. Térdein könyökölt és összekulcsolt ujjain homloka pihent.
- Mégis mi ez az egész? - kérdeztem egyhangúan.
Nem jött válasz. Egyre mérgesebb és mérgesebb lettem.
- Ezt mégis hogy gondoltad? Hogy tudtad ezt eltitkolni előlem?! - emeltem fel a hangom.
Meg se rezzent.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! - üvöltöttem, mire lassan felemelte a fejét és könnyes arccal rám nézett.
- Egy utolsó szemétláda vagy. - léptem egyet hátra majd idegesen a hajamba túrtam és próbáltam megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Sohee, én sem így akartam. Nekem is ugyanúgy hiányzik, mint neked. - suttogta halkan.
Felháborodva fordultam vissza felé, majd meglendítettem a kezem, ami az arcán csattant.
- Miattad halt meg. - remegett a hangom. - Miattad.
- Sohee, kérlek. - fogta meg a kezem majd hirtelen odarántott magához. Kikaptam a kezem szorításából, majd meglöktem a mellkasán, mitől hátradőlt az ágyon. Az egyik lábammal feltérdeltem az ágyra, majd mély levegőket vettem.
- Megölted a bátyámat. - suttogtam egyhangúan.
Ahányszor ránéztem az arcára elöntött a düh. Nem bírtam visszafogni magam.
- Te ölted meg őt. - kezdtek el folyni a könnyeim, de ugyanolyan semmitmondó arccal meredtem rá, majd kezem a nyakára tévedt és szorítani kezdtem. - Te ölted meg.
Körmeim a bőrébe mélyedtek miközben, a másik karom remegni kezdett ahogy támaszkodtam rajta a feje mellett. Teste megfeszült alattam, de nem próbált védekezni. Egyre erősebben kezdtem szorítani a torkát, miközben a szívem egyre jobban dobogott a mellkasomban.
- Neked kellett volna meghalni. - préseltem ki mérgesen összeszorított fogaim között.
- S-Sohee... - nyitotta ki a szemét, és mondta ki nehézkesen a nevem, majd felemelte az egyik kezét és az arcomra tette és hüvelykujjával simogatni kezdte.
- Gyűlöllek! - ordítottam el magam, majd elkaptam a kezeimet, leszálltam az ágyról és hátrébb léptem.
Úristen. Mégis mit művelek? Elment az eszem?
Jongwoon lassan felült, majd köhögni kezdett miközben a nyakát tapogatta.
- Soha többé ne kerülj a szemem elé. - tört utat magának egyre több könnycsepp, majd zokogni kezdtem.
Kezemet a számra tapasztottam és elfordultam.
Ezt nem akarom elhinni...
Hallottam az ágy recsegését, ahogy Jongwoon felállt róla, majd előttem állt meg.
- Sajnálom. - suttogta, majd karjait körém fonta és magához húzott. Megpróbáltam ellökni magam, majd a mellkasát kezdtem ütni.
- Ne gyere ide. - kiabáltam sírva, de nem engedett el.
Teljesen összezavarodtam. Az iránta érzett szeretetem és a hirtelen jött gyűlöletem egymást mardosták és nem tudtam melyik érzésnek engedelmeskedjek. Tanácstalan voltam.
Végül, mikor minden erőm elfogyott, karjaim erőtlenül magam mellé hulltak, homlokomat pedig mellkasának döntöttem. Minden erő kiszállt belőlem és esetlenül a térdeimre rogytam miközben Jongwoon végig ölelt és letérdelt előttem a földön.
- Sajnálom...
- Elvetted őt tőlem. - suttogtam magam elé.
- Nemsokára elköltözöm. - mondta mire kikerekedtek a szemeim és még erősebben kezdtem markolni a pólóját.
- M-miért? - dadogtam. Fejemet még mindig a vállán pihentettem, nem mertem ránézni. Összetörtem volna.
- Rám találtak. Láttad tegnap. Nem maradhatok
- Ne menj. - mondtam halkan.
Tudok élni nélküled...
Tudok élni nélküled.
- Tessék? - kérdezett vissza.
Gyűlöllek.
Látni sem akarlak.
- Jongwoon...- nyeltem egy nagyot, majd kissé eltoltam magam tőle és kihúztam magam, de a szemébe nem mertem nézni. - Azt hiszem... - lassan mégis felkúszott a tekintetem. - Nem lennék képes nélküled élni. - néztem bele a szemeibe.
Mégsem tudlak gyűlölni. Még ezek után sem... Milyen szánalmasan festhetek most.
Láttam a lepettséget az arcán, ahogy azt is, hogy mennyire leplezni próbálja. Semmit se mondott, csak elfordította a fejét, majd mély levegőket vett.
- Nem hallottad? - ragadtam meg a karját. - Nem tudok élni nélküled! - emeltem fel a hangom.
Épp itt volt az ideje, hogy bevalljam magamnak.
- R! - kiáltottam, mire hirtelen visszafordította fejét és rám meredt. - Én... - vettem nagy levegőt, de kezét a számra tapasztotta, majd közelebb hajolt.
Mélyen a szemeibe néztem, de nem tudtam kiolvasni semmit sem. Most is olyan rejtélyes volt mint máskor. Megoldhatatlan, kifürkészhetetlen.
- Sohee. - vette el lassan a kezét a számtól, majd az arcom kezdte vele simogatni. - Én nagyon szeretlek. - mondta ki egyszerűen, mitől szemeim kikerekedtek.
- Én... - kezdtem bele de újra félbeszakított.
- De nem lehetek veled.
Milyen érzés is volt? Hm.. Igen, pont mint amikor gyomorszájon rúgnak. Pont olyan érzés volt.
- T-tessék? - dadogtam.
Jongwoon elvette a kezét az arcomtól, majd megfogta a pólója alját és kibújt belőle.
- M-mit csinálsz? - csúsztam hátrébb.
Jongwoon ledobta a pólót a földre, majd felállt és megfordult, így elém tárult a hátán díszelgő tetoválása.
- Ez az oka mindennek. - mondta, majd lenézett rám a vállai fölött. - Ez kell nekik, és ettől nem tudok megszabadulni, ha meghalok se.
Visszasétált az ágyához, majd leült a szélére és újra a térdeire könyökölt.
- Mégis mi ez? - csúsztam közelebb a földön, majd megfogtam az egyik kezét.
- A kirakós egyik darabja. - bambult a semmibe. Arca ijesztően komoly volt. - Tudod miért pont R-ként ismerhettél eddig?
- Nem. - ráztam meg a fejem.
- Castle Romeo. - mondta majd lenézett rám. - Ez egy hidrogénbomba, amit 1954 március 27-én robbantottak fel. Az ereje majdnem háromszor nagyobb volt a vártnál.
- És ehhez neked mégis mi közöd? - semmit sem értettem az egészből.
- A Castle Romeot, a nagyapám tervezte.
Hüledezve meredtem magam elé a hallottak után.
- "Nem hagyhatod, hogy megszerezzék a feljegyzéseimet." Mondogatta mindig apámnak, aki minden erejével rejtegetni próbálta. Nem akarta, elégetni őket. - nevette el magát, majd mély levegőt vett. - Pedig azt kellett volna, de nem tette, mert nem akarta, hogy a nagyapám munkája kárba vesszen, azonban rossz kezekbe sem kerülhetett.
Ez... hihetetlen.
- A végére, teljesen megőrült. Rejtvényekbe foglalta a feljegyzések fontos részeit, tisztán emlékszem, hogy néhány adatot egy régi festménybe karcolt, volt amit a saját testébe vésett. Végül én is sorra kerültem. - elvette tőlem a kezét, majd nagyot sóhajtott. - Ez itt - mutatott a hátára a válla fölött. - a saját apám műve, és ez az egyetlen amit még nem szereztek meg.A kirakós darabja...
- Apád...
- Már halott.
Hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a sok információt ami az elmúlt néhány órában ért. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd újra megfogtam a kezét, ami a szokottnál melegebb volt. Felkaptam a fejem, majd a kézfejemet a homlokához érintettem mire lepetten nézett le rám.
- Belázasodtál. sóhajtottam. Lassan felkeltem a földről, majd megigazítottam a ruháimat. - Feküdj vissza. - nyomta le az ágyra. - Hozok gyógyszert meg borogatást.
Egyúttal pedig a saját arcomat is megmostam jó hideg vízzel, ami után már sokkal jobban éreztem magam, de még így is pocsékul voltam. Visszagondoltam a történtekre és ökölbe szorult a kezem.
Mégis hogy viselkedtem? Jézusom...
Szégyelltem magam amiért úgy neki estem, bár még mindig nem bocsájtottam meg neki teljesen, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése és ez a tudat borzasztóan zavaró volt. Hogy bocsájthatom meg neki ezt is, azt is... mindent. Szánalmas vagyok ezzel a bolond szívemmel.
- Ezt vedd be. - nyitottam be szobájába majd nyújtottam oda egy pirulát egy üveg vízzel Jongwoonnak aki az ágyban feküdt. Lassan feljebb ült, majd elvette tőlem és bevette a gyógyszert.
- Hozok borogatást. - vettem el tőle az üres poharat, de elkapta a csuklóm, majd visszarántott, amitől a pohár majdnem kiesett a kezemből.
- Ya. - lepődtem meg, majd gyorsan letettem a poharat az éjjeli szekrényre. - Mi a baj? - simítottam ki a haját az arcából.
- Maradj itt velem. - suttogta. - Kérlek.
A szívem hirtelen a torkomba kezdett dobogni és nehézzé vált minden lélegzetvétel.
Lassan kicsúsztattam a kezem a szorításából, majd hátrébb léptem.
- Kinyitom az ablakot.
Elhúztam a függönyt majd ahogy kitártam az ablakot megcsapott a friss hideg levegő. A nap már lemenőben volt és a levegő is egyre hűvösebb lett. Egy darabig élveztem a levegőt és a tájat, majd Jongwoonra néztem aki már félálomban volt. Odasétáltam az ágy másik széléhez, majd bebújtam mellé az ágyba. Egy ideiig a plafont bámultam, majd felültem és lenéztem rá, de ő már mélyen aludt. Odafordultam, és az arcát kezdtem óvatosan simogatni.
Sajnálom amiket mondtam... Annyira sajnálom...
Néztem ahogy mellkasa megemelkedik minden lélegzetvételénél és szőke tincseit, mik az arcába lógtak.
A szívem egyre nehezebb lett és lefelé kezdett húzni. Egyre lejjebb és lejjebb, az ajkai felé. Betűrtem a hajamat a fülem mögé, majd kezemmel mellé támaszkodtam és fölé hajoltam. Lassan becsuktam a szemem és lágy csókot leheltem ajkaira.
El se hiszem, hogy megtettem.
Mikor elemeltem az arcom, kinyitottam a szemem és láttam, ahogy lepetten rám mered. Szemeim kikerekedtek, majd egy halk sikoly hagyta el a számat, miközben elkaptam a karom mellőle és zavartam elfordultam.
- Ne érts félre! - emeltem fel a hangom. - E-ez nem az aminek látszik. É-én nem szoktam csak úgy ráhajtani valakire, főleg nem miközben alszik, az milyen alattomos dolog már? Sunyiság lenne, mintha kihasználnám a helyzetet hogy nem vagy magadnál, de én nem ezt tettem! Én nem olyan vagyok.
De Sohee, ezek szerint pont olyan vagy.
Idióta!
Hirtelen megragadta a karom, majd visszarántott maga mellé. Háttal belesüppedtem az ágyba, mire ő fölém hajolt és mélyen a szemeimbe nézett.
- Jobban jártál volna, ha csöndben maradsz. - jelentette ki.
- Én... - vettem nagy levegőt felháborodva, mikor hirtelen megcsókolt.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy beletörődjek a sorsomba. Karjaimat a nyaka köré fontam és végre magamhoz szoríthattam.
Évek óta vágytam erre, azt hittem sose jön el ez a nap. A bolond szívem majd kiugrott a helyéről a közelségétől, a pillangók a gyomromban pedig újra repdesni kezdtek.
Azon a napon, megtudtam az igazságot a bátyámról, és akkor voltam életemben a legmérgesebb.
Azon a napon, megtudtam ki is Jongwoon valójában, és aznap este végre a karjai közt aludhattam el.
Félálomban voltam, mikor hallottam a parketta recsegését. Mocorogni, majd nyöszörögni kezdtem, aztán lassan az oldalamra fordultam.
- Jongwoon? - motyogtam anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem.
Hirtelen valaki befogta a számat, mire a szemeim kipattantak és kapálózni kezdtem.Az utca fényei beszűrődtek a nyitott ablakon elegendő világosságot adva ahhoz, hogy észrevegyem, hogy két alak van a szobában.
- Jongwoon! - kiáltottam, majd kinyújtottam felé a karom kétségbeesetten.
Ő is felém nyúlt de nem jutott elég közel hozzám. Sérült volt és gyenge, a másik sokkal erősebb volt nála. Hátra fogta a karjait, majd nekinyomta a falnak.
- Engedje el! - térdeltem fel az ágyon, hogy odamenjek, de akkor hirtelen a másik egy darab szövetet nyomott az arcomra.
Próbáltam elvenni a kezét az arcomról, de nem tudtam. Láttam, ahogy Jongwoon kiszabadul a másik szorításából és felém indul de egyből visszarántják. Hallottam, ahogy a nevem kiabálja, aztán a hangok egyre halkabbak lettek, a szoba pedig egyre sötétebb lett, míg végül minden megszűnt létezni körülöttem.
Azon a napon, az éjszaka közepén, a saját ágyából rángatták ki mellőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése