» 15. rész - Let's Watch It Burn [VÉGE]

15.rész

Let's Watch It Burn

Borzasztó fejfájásra ébredtem, miközben keresztbe feküdtem az ágyon, amiről fél karom lelógott. Fájdalmasan felnyögtem miközben lassan felkönyököltem és körbe néztem. Senki nem volt rajtam kívül a szobában.
Jongwoon!
Hirtelen belém nyilalltak az emlékek, az ahogy kirángatták őt mellőlem. Esetlenül felugrottam az ágyról, majd elvettem a telefonom az éjjeliszekrényről és hívni kezdtem Rin-t.
Vedd már fel!
Idegesen doboltam a lábammal, forgolódtam, túrtam bele  a hajamba és harapdáltam a számat. Teljesen kétségbeestem.
- Igen? - szólalt meg Rin, mire felkaptam a fejem.
- Rin! Jongwoon-t elvitték! - kezdték könnyek kínozni  a szemeimet.
- Micsoda? - kérdezett vissza egy kis szünet után.
- E-este.. elvitték.. bejöttek. Két férfi volt és.. és elvitték nem tudom hova, Rin mit csináljak, mi van megölik?
- Sohee, Sohee! - próbált nyugtatgatni. - Megyek és megkeresem őt rendben?
- De - kezdtem nagy lendülettel de azonnal félbeszakított.
- Te maradj otthon, és zárkózz be! Lehet visszamennek érted, ha úgy döntenek, hogy nem akarnak szemtanút hagyni.
- Mentsd meg őt Rin. - remegett a szám.
- Nem lesz semmi baj.
Hiába mondta ezeket, nem tudtam megnyugodni és éreztem a hangján, hogy ő sem nyugodt. A legkevésbé sem. Ledobtam a telefonom az ágyra, majd a homlokomat fogva forgolódtam idegesen.
Mégis mihez kezdjek? Nem ülhetek itt, imákat mormolva és reménykedve abban, hogy Jongwoon megmenekül.
Kisiettem a szobából, majd egyből megtorpantam amikor észrevettem, hogy a bejárati ajtó nyitva van.
Azóta...  vagy  nem rég óta?
Földbe gyökereztek a lábaim, majd gyanúsan pásztáztam körbe a lakást a tekintetemmel.
Itt lenne még valaki? Engem akarna? 
Lassan odasétáltam az ajtóhoz, majd kiléptem és körbe néztem. Az üres folyosó látványától és a síri csöndtől összeszorult a gyomrom.
Túl baljós...
Visszaléptem, majd becsuktam magam előtt az ajtót, azonban amikor megakartam fordulni hirtelen erős fájdalom nyílalt végig rajtam, amitől kiszaladt belőlem minden erő. Látásom elhomályosodott és zúgott a fejem. Szívem hirtelen iszonyat gyorsan kezdett verni.
Hát itt vagy te rohadék.
Hátra akartam nézni, megpillantani a támadom, de pilláim elnehezedtek és körbeölelt a sötétség.



Férfiak hangja visszhangzott a fejemben, miközben  próbáltam kinyitni a szemeim ami csak apró pillanatokra  sikerült. Éreztem hogy iszonyatosan fáj  a csuklóm és a fejem, és a hideg követ a térdeim alatt.
Mi a fene történik?
Lassan egyre jobban sikerült kinyitni a szemeim, végül felemeltem az addig lógó fejem és előre meredtem. Egy hatalmas terem volt előttem, oszlopokkal díszítve, a másik végében pedig egy hosszú fa asztal volt, vörös terítővel lefedve, ami mögött hat férfi állt és beszélgetett, az asztal előtt pedig egy férfi térdelt. Jobbra néztem és megláttam a mellettem lévő hatalmas fa ajtót, amitől egészen az asztalig egy hosszú fekete szőnyeg volt leterítve. A falon festmények, papírok és különböző díszek lógtak. Gyertyák égtek az asztalon és néhol a földön, mécsesek és nagyobb fáklyák világították be a termet. Ablak sehol sem volt.
Megmozdítottam a kezem, amikor láncok csörrenése hasított bele a levegőbe. Hátranéztem és akkor pillantottam meg, hogy a csuklómra zárt láncok a mögöttem lévő falhoz vannak illesztve.
Hát ez remek.
A láncok hangjára, a hat idegen tekintete rám tévedt.
- Felébredt? - kérdezte egyik a másiktól, mire a jobb szélen álló, elindult felém.
Teljesen feketébe volt öltözve, arcát maszk takarta, és fegyverek lógtak az oldalán.
Mikor elém ért, államnál fogva megemelte a fejem, és az arcom kezdte tanulmányozni. Reszkettem a félelemtől mégis dühösen meredtem vissza rá.
- Mi legyen vele? - engedett el majd fordult vissza a többiek felé.
- Egyenlőre hagyd. Még van időnk eldönteni. - legyintett a középen álló.
- Sohee? - hallottam halkan Jongwoon rekedtes hangját a terem másik végéből.
Felugrottam a földről, majd lépni akartam de a láncok visszarántottak, neki a kőfalnak.
- Jongwoon? Itt vagy?
A feketébe burkolózott alak visszasétált az asztal mögé, így újra beláttam mindent. A férfi aki az asztal előtt térdelt lassan felemelte a fejét és rám nézett.
Istenem.
- Mi ez az egész? - rántottam egyet a láncaimon de esélyem se volt szabadulni. - Engedjenek oda! - kiabáltam.
Jongwoon lábra próbált állni, de ahgy megpróbáltam erőtlenül esett össze. Összeszorult a szívem a látványra.
Mégis mit tettek veled?
Az asztal mögött álló férfiakat kezdtem figyelni, akik magabiztosan bólogatni kezdtek miközben valamiről beszélgettek.
Jongwoon tetoválásáról lenne szó?
- Kérem! - kiabáltam. - Hadd menjek oda hozzá! Nem csinálok semmit!
Hátha... hátha...
Az egyik felém bökött a fejével, mire egy másik hatalmas léptekkel megindult felém. Oldalán kulcsok zörögtek. Mögém sétált, majd felemelte a kezem és levette a láncokat a csuklómról, mire a karjaim erőtlenül estek le magam mellé. Azonnal súrolgatni kezdtem a láncok helyét.
- Köszönöm . - néztem szúrós szemekkel a férfira, mire az összeráncolta homlokát és mély levegőt vett.
Lassan felálltam, és Jongwoon-hoz rohantam. Mellé térdeltem és magamhoz öleltem. Pólója rongyokban lógott róla, feje véres volt és a mellkasán sebek díszelegtek.
Mérgesen felnéztem a mögöttünk álló férfiakra akik tudomást sem vettek rólunk csak pusmogtak valamiről.
- Elviszlek innen. - suttogtam Jongwoon fülébe, mire felkapta a fejét és rémülten rám nézett.
Mikor megláttam az arcát megrémültem. Vágások és vér borította mindenhol, a tegnap még gyönyörű arcot, amit óvva simogattam.
Ezt nem akarom elhinni...
Könnyek gyűltek a szemeimbe, majd arcát a két kezem közé fogtam és óvatosan megcsókoltam. A vér ízétől felfordult a gyomrom és idegesen verni kezdett a szívem.
- Meg foglak menteni. - döntöttem homlokomat az övének, miközben halványan rámosolyogtam, mire ő óvatosan megrázta a fejét.
Mi?
- Jongwoon! - suttogtam. - Mi a baj?
Nem bírt megszólalni én meg nem tudtam rájönni mire céloz. Miért ne tudnám megmenteni? Igenis kiviszem innen, és elfelejtjük mindezt. Mindent újra kezdünk...
- Menjetek. - intett az egyik férfi, mire lepetten kaptam fel a fejem és mértem végig őket.
Micsoda?
- Menjetek! - nyomatékosította mondandóját, mire a terem másik végében, ahol előbb láncra verve feküdtem, valaki kinyitotta a hatalmas faajtót.
Nem kellett még egyszer mondani. Jongwoon karját a nyakamba tettem, majd lassan lábra segítettem és elindultam vele az ajtó felé a hosszú fekete szőnyegen keresztül.
Megmenekültünk.
Elmosolyodtam miközben lassan ugyan, de egyre közelebb kerültünk az ajtóhoz. Alig vártam, hogy elhagyjam ezt a helyet. Szorosan öleltem magamhoz Jongwoont a derekánál fogva miközben a járásba segítettem. Már csak néhány lépés választott el a kijárattól, amin keresztül kipillanthattam a külvilágra. Fákat láttam, amiket bevilágít a nap fénye, és egy kis ösvényt ami jó messzire fog minket vinni innen.
- Várjatok! - kiáltotta valamelyik hangosan, mire megtorpantam és visszanéztem a vállam fölött. - Meggondoltam magam. - jelentette ki, majd hirtelen előkapott egy pisztolyt és ránk szegezte.
Egy pillanat volt az egész.
A lövés hangja belehasított a csendbe, visszaverődve a kőfalakon, fülsüketítően. Egész testem remegni kezdett, és összeszorult a gyomrom, majd erőtlenül térdre rogytam. Annyira remegtem, hogy alig tudtam levegőt venni. Végig néztem magamon.

Kezemmel végig tapogattam a mellkasom és  a hasam.
M-mi?
Nem voltam véres és nem éreztem fájdalmat.
Lassan Jongwoon felé fordítottam a fejem, kinek karja még mindig a nyakamban pihent és velem együtt térdre rogyott. Lassan a mellkasához emelte a kezét, majd elkapta a karját a nyakamból, előre hajolt  a tenyereire támaszkodva és köhögni kezdett.
A fekete szőnyegen vörös foltok jelentek  meg.
- J-jongwoon? - tettem a kezem a hátára és éreztem, hogy nedves lett. Elkaptam majd lassan magam felé fordítottam a tenyerem.
Vér színezte vörösre addig tiszta kezemet.
Nem...
A könnyek mik végig futottak az arcomon égetni kezdték a bőröm és a gombóc a torkomban fojtogatni kezdett.
- Ugye nem? - remegett a hangom, miközben Jongwoon vállára tettem a kezem.
Érintésem alatt összeesett majd az oldalára fordult és rám nézett. Vér folyt ki a száján és egy hatalmas vérfolt jelent meg a mellkasánál a szakadt pólóján. Szaporán kapkodott levegő után miközben a mellkasán a pólóját szorongatta.
- Jongwoon! - kiáltottam zokogva, majd odakúsztam hozzá és az arcára tettem a kezem. Fölé hajoltam és csak néztem őt, miközben egész testem remegett a félelemtől.
Ez nem a valóság. Ez nem lehet az.
- Ne hagyj itt. - suttogtam zokogva.
Mellkasa megszűnt mozogni. Nem hallottam kétségbeesett lélegzetvételeit. Nem mozdult.
Üvegszemekkel meredt rám.
Keze lecsúszott a mellkasáról nekicsapódva a földnek.
- Nem... - remegtek az ajkaim miközben a tekintetét fürkésztem.
Az a mély szempár ami rabul ejtett, és mindig figyelt engem. Ami annyi titkot rejtegetett. Amit mindennél jobban szerettem.
Hallott szemek meredtek a semmibe.
Hangosan zokogni kezdtem miközben hallottam hogy az asztal mögött jókedvűen felnevetnek.
Rajtam nevettek.
Mérgesen néztem vissza rájuk, de akkora már ők újra az asztalon lévő papírokat bújták és pusmogtak. Néha-néha még kuncogtak párat.
Újra Jongwoon üvegszemeire néztem.
Ez a test, nem rég még melegen ölelt engem, karjai körém fonódtak, ajkai az enyémeken táncoltak, szemei engem figyeltek.
Most pedig teste egyre hidegebb, karjai nem mozdulnak többé, ajka színe eltorzul, szemei pedig már csak a semmibe merednek.
Arcomat a tenyereimbe temetve zokogtam reménytelenül.
Ezt nem bírom ki.
Már hosszú percek óta zokoghattam, mikor lassan mély levegőket kezdtem venni és elvette kezeimet az arcomtól. Élettelenül néztem vissza a hallott szemekre.
Eddig nem tudtam. Folyton ezen vitáztam magamban.
Tudok élni nélküled, nem tudok élni nélküled.
Az igazság az...
Lassan felálltam a földről, ökölbe szorított kezekkel, mélyeket lélegezve, nyugtatva magam.
Az igazság az... hogy tudok élni nélküled.
Lassan odasétáltam az egyik fáklyához és megragadtam.
De nem akarok.
Szorosan megragadtam a fáklyát, majd földhöz vágtam, mire mind a hat férfi felém kapta a tekintetét. A szőnyeg lassan kezdett lángra kapni.
Az egyik egyből a pisztolyához kezdett nyúlni, addig én tovább haladtam és az összes utamba kerülő fáklyát, gyertyát mécsest felborítottam.
Hangos beszéd és kiáltozás hangja lepte el a termet. Hallottam a pisztoly éles hangját, de amíg nem éreztem a fájdalmat, addig csak folytattam a pusztítást. Megfogtam néhány mécsest és mérgesen a falakon lévő képekhez vágtam amik szintén lángra kaptak. Rövidesen a lángok uralni kezdték a termet.
Hallottam a köhögéseiket és a szitkozódásaikat. Az előttük lévő asztal hatalmas lángokra kapott elégetve minden papírt ami olyan fontos volt nekik. Visszasiettem az ajtóhoz, majd neki támaszkodtam és tolni kezdtem.
Senki nem fog innen kijutni.
Köhögni kezdtem a füsttől, de nem érdekelt.
Mikor becsuktam a hatalmas ajtót, térdre estem és tenyeremet az arcomhoz tapasztottam miközben folyamatosan köhögtem. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett és éreztem a lángok melegét  a bőrömön.
Négykézláb odakúsztam Jongwoon halott testéhez és mellkasára döntöttem a fejem. Az arcom és a hajam csupa vér lett. Láttam ahogy a lángok egyre közelebb érnek. A füst marni kezdte a torkom és csípni a szemem.
Végül lecsuktam a szemeimet és Jongwoon pólójába markoltam.
- Senki sem megy el innen. - suttogtam utolsó erőmmel, majd kezem erőtlenül lecsúszott az arcomról nekicsapódva a kemény talajnak.
Senki...



- 1 évvel később -
Rin keze remegni kezdett miközben az ajtó előtt állt. Mélyeket lélegzett és próbálta nyugtatgatni magát. A fehér folyósok látványa, a betegek és nővérek jelenléte egyre kényelmetlenebbé vált. Nagy levegőt vett, majd lenyomta az előtte lévő ajtón a kilincset és benyitott.
Idegesítő fehér falak fogadták. Vele szembe egyből volt egy ablak - előtte rácsok. Az ablak bal oldalán volt egy üres asztal egyszerű székkel előtte, jobbra pedig a sarokban egy vaságy, rajta pedig egy fehér köntösbe bújt lány.
Az ágy szélén ült fejet lehajtva. Hosszú haja a vállaira omlott és eltakarta az arcát.
Rin lassan elindult felé, majd vállára tette a kezét, mire a lány felkapta a fejét. A látvány annyira váratlan volt, hogy Rin ijedtében elkapta a kezét és hátrébb lépett. Könnyek szöktek a szemeibe.
- Sajnálom. - remegtek az ajkai.
- Senki. - motyogta a lány.
- Tessék? - lépett közelebb Rin a lányhoz.
- Senki sem mehet el innen. - hajtotta le újra a fejét a lány majd előre hátra kezdett dülöngélni az ágyon.
Rin szemeiből könnyek szöktek ki majd gyorsan letörölte őket és a lány előtt leguggolt. Megfogta a kezét mire az lassan ráemelte a tekintetét.
Arca a végtelenségig eltorzult a sok seb miatt.
- Annyira sajnálom. - suttogta Rin, de a lány nem értette amit mondd. - Emlékszel rám?
A lány arca kifejezéstelen volt.
- Rin vagyok. Nem emlékszel? - simogatta közben a kezét.
- Rin... - motyogta a lány.
- Igen. - mosolyodott el Rin. - Én vagyok az. Rin.
- Rin... - motyogta unottan. - Rin. Rin Rin. - hirtelen kikerekedtek a szemei. - Rin.
- Igen. - ijedt meg kissé.
A lány hirtelen elkapta a kezét Rintől, majd a vállaira tette. Körmeit a nő vállába mélyesztette és az arcához hajolt.
- Hozd vissza. - suttogta rekedtes hangon.
Rin hirtelen megrémült és remegni kezdett.
- Hozd vissza nekem. - szorította egyre erősebben a vállát.
Rin hirtelen felugrott, majd hátrébb lépett és az arcához kapott. Nem akart sírni, de nem bírta visszatartani.
- Hozd vissza nekem. - állt fel a lány az ágyról és nézett rá.
Sötét tekintete Rin szívéig  hatolt, ami mint a tigris karmai hasítottak bele, feltépve régi sebeket és alkotva újakat.
- Sajnálom. - remegett Rin, majd az ajtó felé vette az irányt nagy léptekkel.
- Azt mondtad megmented! - üvöltötte a lány, mire Rin kirohant az ajtón, bevágva azt maga mögött.
Rin az ajtó mellett a hideg falnak dőlve zokogni kezdett, mire a lány az ajtón dörömbölni kezdett.
- Azt mondtad megmented! Azt mondtad megmented! Hozd vissza! Hozd vissza nekem! - ordította torka szakadtából.
Egy orvos és két nővér szaladt el Rin előtt, majd mentek be a szobába. Még több nyugatóra volt szükség.
Rin erőtlenül csúszott le a fal mentén a fejét fogva.
"Nem kellett volna eljönnöm. Soha többé.. soha többé nem jöhetek..." - mondogatta magának rémülten.
- Jungsoo-nak volt igaza. - suttogta maga elé.

Sose kellett volna találkoznotok.

» 14.rész - Trapped In Darkness

14.rész

Trapped In Darkness

Remegő kezem esetlenül hullt le mellém a parkettára, miközben üvegszemeimmel a semmibe meredtem. A telefon kicsúszott a kezemből és hallottam a hogy Jongwoon még halkan szólítgat rajta keresztül.
Ezt nem értem... A bátyám... miatta halt meg?
Az ajtó felé fordultam és hirtelen elöntött a düh. Erőtlen kezeim lassan ökölbe szorultak, majd belekapaszkodtam a kanapéba, és felhúztam magam a földről.
Jongwoon...
Lassan az ajtó elé sétáltam, majd a kilincsre tettem a kezem.
Hogy tehetted?
Lenyomtam a kilincset majd beléptem a szobába. A függönyök el voltak húzva, egy lámpa sem égett. Annyi fény volt csak ami a nappaliból bejött a nyitott ajtón keresztül. Jongwoon ágya felé fordultam, ahol megláttam őt, az ágy szélén ülni. Térdein könyökölt és összekulcsolt ujjain homloka pihent.
- Mégis mi ez az egész? - kérdeztem egyhangúan.
Nem jött válasz. Egyre mérgesebb és mérgesebb lettem.
- Ezt mégis hogy gondoltad? Hogy tudtad ezt eltitkolni előlem?! - emeltem fel a hangom.
Meg se rezzent.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! - üvöltöttem, mire lassan felemelte a fejét és könnyes arccal rám nézett.

Nem hatnak meg a könnyeid.
- Egy utolsó szemétláda vagy. - léptem egyet hátra majd idegesen a hajamba túrtam és próbáltam megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Sohee, én sem így akartam. Nekem is ugyanúgy hiányzik, mint neked. - suttogta halkan.
Felháborodva fordultam vissza felé, majd meglendítettem a kezem, ami az arcán csattant.
- Miattad halt meg. - remegett a hangom. - Miattad.
- Sohee, kérlek. - fogta meg a kezem majd hirtelen odarántott magához. Kikaptam a kezem szorításából, majd meglöktem a mellkasán, mitől hátradőlt az ágyon. Az egyik lábammal feltérdeltem az ágyra, majd mély levegőket vettem.
- Megölted a bátyámat. - suttogtam egyhangúan.
Ahányszor ránéztem az arcára elöntött a düh. Nem bírtam visszafogni magam.
- Te ölted meg őt. - kezdtek el folyni a könnyeim, de ugyanolyan semmitmondó arccal meredtem rá, majd kezem a nyakára tévedt és szorítani kezdtem. - Te ölted meg.
Körmeim a bőrébe mélyedtek miközben, a másik karom remegni kezdett ahogy támaszkodtam rajta a feje mellett. Teste megfeszült alattam, de nem próbált védekezni. Egyre erősebben kezdtem szorítani a torkát, miközben a szívem egyre jobban dobogott a mellkasomban.
- Neked kellett volna meghalni. - préseltem ki mérgesen összeszorított fogaim között.
- S-Sohee... - nyitotta ki a szemét, és mondta  ki nehézkesen a nevem, majd felemelte az egyik kezét és az arcomra tette és hüvelykujjával simogatni kezdte.
- Gyűlöllek! - ordítottam el magam, majd elkaptam a kezeimet, leszálltam az ágyról és hátrébb léptem.
Úristen. Mégis mit művelek? Elment az eszem?
Jongwoon lassan felült, majd köhögni kezdett miközben a nyakát tapogatta.
- Soha többé ne kerülj a szemem elé. - tört utat magának egyre több könnycsepp, majd zokogni kezdtem.
Kezemet a számra tapasztottam és elfordultam.
Ezt nem akarom elhinni...
Hallottam az ágy recsegését, ahogy Jongwoon felállt róla, majd előttem állt meg.
- Sajnálom. - suttogta, majd karjait körém fonta és magához húzott. Megpróbáltam ellökni magam, majd a mellkasát kezdtem ütni.
- Ne gyere ide. - kiabáltam sírva, de nem engedett el.
Teljesen összezavarodtam. Az iránta érzett szeretetem és a hirtelen jött gyűlöletem egymást mardosták és nem tudtam melyik érzésnek engedelmeskedjek. Tanácstalan voltam.
Végül, mikor minden erőm elfogyott, karjaim erőtlenül magam mellé hulltak, homlokomat pedig mellkasának döntöttem. Minden erő kiszállt belőlem és esetlenül a térdeimre rogytam miközben Jongwoon végig ölelt és letérdelt előttem a földön.
- Sajnálom...
- Elvetted őt tőlem. - suttogtam magam elé.
- Nemsokára elköltözöm. - mondta mire kikerekedtek a szemeim és még erősebben kezdtem markolni a pólóját.
- M-miért? - dadogtam. Fejemet még mindig a vállán pihentettem, nem mertem ránézni. Összetörtem volna.
- Rám találtak. Láttad tegnap. Nem maradhatok
- Ne menj. - mondtam halkan.
Tudok élni nélküled...
Tudok élni nélküled.
- Tessék? - kérdezett vissza.
Gyűlöllek.
Látni sem akarlak.
- Jongwoon...- nyeltem egy nagyot, majd kissé eltoltam magam tőle és kihúztam magam, de a szemébe nem mertem nézni. - Azt hiszem... - lassan mégis felkúszott a tekintetem. - Nem lennék képes nélküled élni. - néztem bele a szemeibe.
Mégsem tudlak gyűlölni. Még ezek után sem... Milyen szánalmasan festhetek most.
Láttam a lepettséget az arcán, ahogy azt is, hogy mennyire leplezni próbálja. Semmit se mondott, csak elfordította a fejét, majd mély levegőket vett.
- Nem hallottad? - ragadtam meg a karját. - Nem tudok élni nélküled! - emeltem fel a hangom.
Épp itt volt az ideje, hogy bevalljam magamnak.
- R! - kiáltottam, mire hirtelen visszafordította fejét és rám meredt. - Én... - vettem nagy levegőt, de kezét a számra tapasztotta, majd közelebb hajolt.
Mélyen a szemeibe néztem, de nem tudtam kiolvasni semmit sem. Most is olyan rejtélyes volt mint máskor. Megoldhatatlan, kifürkészhetetlen.
- Sohee. - vette el lassan a kezét a számtól, majd az arcom kezdte vele simogatni. - Én nagyon szeretlek. - mondta ki egyszerűen, mitől szemeim kikerekedtek.
- Én... - kezdtem bele de újra félbeszakított.
- De nem lehetek veled.
Milyen érzés is volt? Hm.. Igen, pont mint amikor gyomorszájon rúgnak. Pont olyan érzés volt.
- T-tessék? - dadogtam.
Jongwoon elvette a kezét az arcomtól, majd megfogta a pólója alját és kibújt belőle.
- M-mit csinálsz? - csúsztam hátrébb.
Jongwoon ledobta a pólót a földre, majd felállt és megfordult, így elém tárult a hátán díszelgő tetoválása.
- Ez az oka mindennek. - mondta, majd lenézett rám a vállai fölött. - Ez kell nekik, és ettől nem tudok megszabadulni, ha meghalok se.
Visszasétált az ágyához, majd leült a szélére és újra a térdeire könyökölt.
- Mégis mi ez? - csúsztam közelebb a földön, majd megfogtam az egyik kezét.
- A kirakós egyik darabja. - bambult a semmibe. Arca ijesztően komoly volt. - Tudod miért pont R-ként ismerhettél eddig?
- Nem. - ráztam meg a fejem.
- Castle Romeo. - mondta majd lenézett rám. - Ez egy hidrogénbomba, amit 1954 március 27-én robbantottak fel. Az ereje majdnem háromszor nagyobb volt a vártnál.
- És ehhez neked mégis mi közöd? - semmit sem értettem az egészből.
- A Castle Romeot, a nagyapám tervezte.
Hüledezve meredtem magam elé a hallottak után.
- "Nem hagyhatod, hogy megszerezzék a feljegyzéseimet." Mondogatta mindig apámnak, aki  minden erejével rejtegetni próbálta. Nem akarta, elégetni őket. - nevette el magát, majd mély levegőt vett. - Pedig azt kellett volna, de nem tette, mert nem akarta, hogy a nagyapám munkája kárba vesszen, azonban rossz kezekbe sem kerülhetett.
Ez... hihetetlen.
- A végére, teljesen megőrült. Rejtvényekbe foglalta a feljegyzések fontos részeit, tisztán emlékszem, hogy néhány adatot egy régi festménybe karcolt, volt amit a saját testébe vésett. Végül én is sorra kerültem. - elvette tőlem a kezét, majd nagyot sóhajtott. -  Ez itt - mutatott a hátára a válla fölött. - a saját apám műve, és ez az egyetlen amit még nem szereztek meg.
A kirakós darabja...
- Apád...
- Már halott.
Hirtelen nem tudtam  hova tenni ezt a sok információt ami az elmúlt néhány órában ért. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd újra megfogtam a kezét, ami a szokottnál melegebb volt. Felkaptam a fejem, majd a kézfejemet a homlokához érintettem mire lepetten nézett le rám.
- Belázasodtál.  sóhajtottam. Lassan felkeltem a földről, majd megigazítottam a ruháimat. - Feküdj vissza. - nyomta le az ágyra. - Hozok gyógyszert meg borogatást.
Egyúttal pedig a saját arcomat is megmostam jó hideg vízzel, ami után már sokkal jobban éreztem magam, de még így is pocsékul voltam. Visszagondoltam a történtekre és ökölbe szorult a kezem.
Mégis hogy viselkedtem? Jézusom...
Szégyelltem magam amiért úgy neki estem, bár még mindig nem bocsájtottam meg neki teljesen, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése és ez a tudat borzasztóan zavaró volt. Hogy bocsájthatom meg neki ezt is, azt is... mindent. Szánalmas vagyok ezzel a bolond szívemmel.

- Ezt vedd be. - nyitottam be szobájába majd nyújtottam oda egy pirulát egy üveg vízzel Jongwoonnak aki az ágyban feküdt. Lassan feljebb ült, majd elvette tőlem és bevette a gyógyszert.
- Hozok borogatást. - vettem el tőle az üres poharat, de elkapta a csuklóm, majd visszarántott, amitől a pohár majdnem kiesett a kezemből.
- Ya. - lepődtem meg, majd gyorsan letettem a poharat az éjjeli szekrényre. - Mi a baj? - simítottam ki a haját az arcából.
- Maradj itt velem. - suttogta. - Kérlek.
A szívem hirtelen a torkomba kezdett dobogni és nehézzé vált minden lélegzetvétel.
Lassan kicsúsztattam a kezem a szorításából, majd hátrébb léptem.
- Kinyitom az ablakot.
Elhúztam a függönyt majd ahogy  kitártam az ablakot megcsapott a friss hideg levegő. A nap már lemenőben volt és a levegő is egyre hűvösebb lett. Egy darabig élveztem a levegőt és a tájat, majd Jongwoonra néztem aki már félálomban volt. Odasétáltam az ágy másik széléhez, majd bebújtam mellé az ágyba. Egy ideiig a plafont bámultam, majd felültem és lenéztem rá, de ő már mélyen aludt. Odafordultam, és az arcát kezdtem óvatosan simogatni.
Sajnálom amiket mondtam... Annyira sajnálom...
Néztem ahogy mellkasa megemelkedik minden lélegzetvételénél és szőke tincseit, mik az arcába lógtak.
A szívem egyre nehezebb lett és lefelé kezdett húzni. Egyre lejjebb és lejjebb, az ajkai felé. Betűrtem a hajamat a fülem mögé, majd kezemmel mellé támaszkodtam és fölé hajoltam. Lassan becsuktam a szemem és lágy csókot leheltem ajkaira.
El se hiszem, hogy megtettem.
Mikor elemeltem az arcom, kinyitottam a szemem és láttam, ahogy lepetten rám mered. Szemeim kikerekedtek, majd egy halk sikoly hagyta el a számat, miközben elkaptam a karom mellőle és zavartam elfordultam.
- Ne érts félre! - emeltem fel a hangom. - E-ez nem az aminek látszik. É-én nem szoktam csak úgy ráhajtani valakire, főleg nem miközben alszik, az milyen alattomos dolog már? Sunyiság lenne, mintha kihasználnám a helyzetet hogy nem vagy magadnál, de én nem ezt tettem! Én nem olyan vagyok.
De Sohee, ezek szerint pont olyan vagy.
Idióta!
Hirtelen megragadta a karom, majd visszarántott maga mellé. Háttal belesüppedtem az ágyba, mire ő fölém hajolt és mélyen a szemeimbe nézett.
- Jobban jártál volna, ha csöndben maradsz. - jelentette ki.
- Én... - vettem nagy levegőt felháborodva, mikor hirtelen megcsókolt.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy beletörődjek a sorsomba. Karjaimat a nyaka köré fontam és végre magamhoz szoríthattam.
Évek óta vágytam erre, azt hittem sose jön el ez a nap. A bolond szívem majd kiugrott a helyéről a közelségétől, a pillangók a gyomromban pedig újra repdesni kezdtek.
Azon a napon, megtudtam az igazságot a bátyámról, és akkor voltam életemben a legmérgesebb.
Azon a napon, megtudtam ki is Jongwoon valójában, és aznap este végre a karjai közt aludhattam el.


Félálomban voltam, mikor hallottam a parketta recsegését. Mocorogni, majd nyöszörögni kezdtem, aztán lassan az oldalamra fordultam.
- Jongwoon? - motyogtam anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem.
Hirtelen valaki befogta a számat, mire a szemeim kipattantak és kapálózni kezdtem.Az utca fényei beszűrődtek a nyitott ablakon elegendő világosságot adva ahhoz,  hogy észrevegyem, hogy két alak van a szobában.

Síktani próbáltam de nem tudtam. Rúgtam kapálóztam de az ágynak nyomott, miközben a másik megragadta Jongwoont a sérült karjánál, mire ő felkiáltott. Az idegen feketébe burkolózott férfi, megragadta a másik karját is, majd rángatni kezdte kifelé az ágyból. Beleharaptam a kézbe ami a számra volt tapadva, mire a férfi elkapta onnan.
- Jongwoon! - kiáltottam, majd kinyújtottam felé a karom kétségbeesetten.
Ő is felém nyúlt de nem jutott elég közel hozzám. Sérült volt és gyenge, a másik sokkal erősebb volt nála. Hátra fogta a karjait, majd nekinyomta a falnak.
- Engedje el! - térdeltem fel az ágyon, hogy odamenjek, de akkor hirtelen a másik egy darab szövetet nyomott az arcomra.
Próbáltam elvenni a kezét az arcomról, de nem tudtam. Láttam, ahogy Jongwoon kiszabadul a másik szorításából és felém indul de egyből visszarántják. Hallottam, ahogy a nevem kiabálja, aztán a hangok egyre halkabbak lettek, a szoba pedig egyre sötétebb lett, míg végül minden megszűnt létezni körülöttem.

Azon a napon, az éjszaka közepén, a saját ágyából rángatták ki mellőlem. 

» 13. rész - My Heart Still Remembers You

13.rész

My Heart Still Remembers You

Jongwoon ágya mellett a földön térdeltem és a kezét szorongattam, miközben ő álmai álmát aludta. Homlokára Rin tett egy vizes borogatást és több fájdalom csillapított is kapott. Miután kiszedte belőle a golyót, ágyba parancsoltuk, hogy pihenjen. Hüvelykujjammal óvatosan simogattam a kézfejét, miközben arcát fürkésztem.
Tudok élni nélküled. Tudok élni nélküled...
Hajtogattam magamban, de egyre jobban kezdett összedőlni minden amit erőszakkal építettem az elmémben. Hatalmas falakat húztam fel, hazugságból, de az igazság alapjaira és a falak kezdtek megremegni, majd lassan leomlani.
Mégse tudok élni nélküled? Gyűlöllek érte.
Rin lassan benyitott az ajtón, majd lenézett rám.
- Máris elaludt? - suttogta, mire bólintottam.
Hallottam ahogy egy halk sóhaj hagyja el a száját, majd kezét a vállamra tette, mire felnéztem rá.
- Azokkal mi legyen? - mutatott a ki a szobából a két hullára amiket kihúztunk a nappali közepébe.
Lehajtottam a fejem, majd gondolkodni kezdtem.
- Daraboljuk fel? - tette fel a kérdést Rin mire kikerekedtek a szemeim és hitetlenkedve néztem rá.
- Rin! - szóltam rá halkan.
- Mi az? - lepődött meg. - Szükség nagy úr!
- És ha csak beletennénk őket egy nagy fekete zsákba?
- Remek ötlet! - gúnyolódott rajtam. - És hova teszed őket?
Gondolkodóba ejtett. Mégis mit kezdhetnénk velük?
- Megvan! - kaptam fel a fejem, mire Rin érdeklődő pillantásokat vetett rám. - Figyelj, beletesszük őket egy-egy szemetes zsákba, és... ugye van autód? - gondolkodtam el.
- Persze, folytasd.
- A folyóba velük.
- De úgy megtalálják!
- Ha kötünk súlyokat a zsákra, vagy teszünk bele akkor nem. - mosolyodtam el.
- Jó, de ha nem férnek bele a zsákba? Csonkítsuk meg a testeket? - kérdezte olyan könnyedén mintha csak azt kérdezné mi lesz a vacsora.
- Rin! - szóltam rá újra.
- Sohee! Komolyan mondom!
- Látom. Ezt sem először csinálod? - néztem rá szúrós szemekkel.
Rin, meglepődött, majd szégyenkezve fordította el a fejét.
- Értem. darabold fel ha gondolod, de szerintem megoldható anélkül is.
- Ezt én megoldom, te csak segíts majd az egyik zsákot lehozni a kocsihoz, aztán a többit elintézem. - hadarta el, majd kilépett a szobából, húzva maga után az ajtót, hogy becsukja, mikor megfogtam azt és visszarántottam. Lepetten nézett vissza rám, mire én felálltam és mélyen a szemeibe néztem.
- Nem akarsz mondani valamit? - kérdeztem kissé mérgesen.
Rin lehajtotta a fejét, majd nagy levegőket vett.
- Rin! - szóltam rá, mire felkapta a fejét, és elmosolyodott.
- Nem akarom, hogy tőlem tudd meg.
Hiába mosolygott, volt benne valami keserves, valami elmondhatatlanul szomorú, ami kétségbe ejtett és megrémisztett.

Jongwoon nappalijába ültem a kanapé előtt a földön és a telefonomat nyomogattam, nem sokkal azután, hogy Rin elment, "eltakarítani a szemetet". Hirtelen a telefonom csörögni kezdett mire lepetten kaptam fel a fejem és a mellkasomhoz kaptam.
- Ah, de megijedtem. - motyogtam. - R? - hunyorogtam mikor megláttam, hogy hív. Egyből Jongwoon szobája ajtajára néztem, ami mögött Ő volt.
R sohasem hívott fel. Soha. Régen annyit könyörögtem, de mindig azt mondta, nem lehet, csakis írásban beszélhettünk, és most hív. Ráadásul a szomszéd szobából...
- Igen? - vettem, fel majd emeltem a fülemhez a telefont.
- Meg se lepődsz? - halk nevetés hagyta el a száját.
- Én.. - lepődtem meg.
Tudja, hogy tudom?
- Sohee... - sóhajtott. - Te.. tudod, hogy...
- Ne menjek be? - szakítottam félbe. Meg akartam kímélni őt a kérdéstől.
- Mondanom kell valamit. - hangja komoly volt. Valami nehéz dologra készült.
- Akkor bemegyek. - készültem felállni a földről mikor rám szólt.
- Ne gyere be! - kiáltotta hirtelen, ami még a falakon keresztül is áthallatszott. - Kérlek. Úgy nem megy...
- Rendben... helyezkedtem vissza, majd nyeltem egy nagyot. Hihetetlenül ideges lettem.
- G-gondolom tudod, hogy én és... Jung... Jungsoo barátok voltunk. - hangja folyton elcsuklott. Alig tudta kimondani a szavakat annyira félt.
- Igen. - kezdett remegni a kezem.
- Itt az ideje, hogy elmondjam, mi is történt aznap...

- Namsan Park - 

A pirosló napot lassan elnyelték a fák és az épületek, az ég pedig lilás színekben pompázott. Jongwoon az egyik fa tövében álldogált, baseball sapkáját a fejére húzta, és csak a földet bámulta. Arcát takargatta.

- Helyzet? - kérdezte, mikor Jungsoo odalépett mellé és a fának dőlt. Nem néztek egymásra csak álltak egymás mellett.

- Közel járnak. - Jungsoo hangja ideges volt. - Meg fognak találni. - nézett rá Jongwoonra.

Jongwoon nem szólt semmit csak gondolkodott a következő lépésen és mélyeket lélegzett, hogy nyugtassa magát.

- Menekülnöd kell. - fordult Jungsoo barátja felé. - Nem tudlak tovább fedezni! - suttogta idegesen.

Jongwoon ránézett, majd nyugtatóan elmosolyodott és kezét Jungsoo vállára tette.

- Ne aggódj. Kitalálok valamit.

- Nem. - vette le barátja kezét magáról. - Ezt most nem tudod megoldani. Nincs más lehetőség el kell menned innen. - hadonászott a kezével idegességében.
- Velem kell jönnöd. - komolyodott el Jongwoon, mire Jungsoo meglepődött és visszahőkölt. - Ha ennyire közel járnak, arra is hamarosan rájönnek, hogy tégla vagy közöttük. Meg fognak ölni. 
Néhány perces csend telepedett rájuk, majd Jungsoo kivette a kocsija kulcsát a zsebéből és barátja elé állt.
- Nem maradhatok veled végig, nem hagyhatom sokáig Soheet magára. Elviszlek innen, de utána magadra kell hagyjalak egy időre. Rendben?
Jongwoon bólintott egyet mire sietve elindultak Jungsoo kocsija felé ami az út szélén parkolt.

- Nem sokára ott vagyunk, legyél készen. - mondta Jongwoon a telefonba Rinnek miközben a kocsiban ültek. - Nincs sok időnk azonnal menni kell.
- Rendben, összepakolom ami fontos és mehetünk. - válaszolt Rin, majd letette a telefont.
Jongwoon zsebre vágta a telefonját, majd a mellette ülő barátjára nézett aki mereven nézte az utat vezetés közben.
- Ha mindennek vége meghálálom valahogy. - mosolygott rá.
- Kérni szeretnék valamit. - mondta komolyan barátja mire Jongwoon arcára fagyott a mosoly. - Ha történne velem valami.. akármi.. kérlek vigyázz Sohee-ra. 
Jongwoon szemei kikerekedtek, majd hüledezve Jungsoo felé fordult az ülésen. Hirtelen belé fagytak a szavak.
- M-mégis mi ez hirtelen? - kérdezte rémülten.
- Csak ígérd meg ezt nekem. - mondta anélkül, hogy barátjára nézett volna. - De kérlek, ne találkozz vele. Soha. Ne keverd ebbe bele.
- Akkor mégis hogy-
- Csak telefonon keresztül. - vágott a szavába. - Ne ismerjen téged, ne tudjon semmit. Sohee-nak már mondtam, hogy keresni fogod, ha a szükség úgy hozná. R-ként neveztelek meg.
Jongwoon idegesen hátravágta magát az ülésen és bámult kifelé az ablakon.
- Ígérd meg nekem! - emelte fel a hangját Jungsoo mire barátja összerezzent és felé fordult. - Ígérd ezt meg nekem! Ha bármi történik, vigyázz rá helyettem! - kiabálta Jungsoo idegesen.
A légkör olyan feszültté vált, hogy levegőt is nehezen lehetett venni. Miután néhány percig figyelte Jongwoon a mellette ülő társát, észrevett valamit.
Jungsoo folyamatosan a visszapillantó tükör és az út között kapkodta a tekintetét. Mikor Jongwoon meg akart fordulni, hogy hátra nézzen a két ülés között, Jungsoo megragadta a mellkasát és hátra nyomta az ülésen.
- Ya! - kiáltott fel Jongwoon. 
- Kell tennem egy kis kitérőt. 
- Mi van?
- Mikor befordulok azon a sarkon - bökött a fejével az irányba - megállok, és te kiszállsz. Megértetted?
- Mégis mit képzelsz? - motyogta az orra alatt Jongwoon majd megpróbált megint hátra nézni mire Jungsoo hirtelen elrántotta az üléstől és újra nekivágta.
- Megértetted? - kiabálta. 
Jongwoon tudta, hogy valami nincs rendben, de nem ellenkezhetett barátjával. 
- Rendben. - nyelt egy nagyot, majd mikor Jungsoo lekanyarodott egy buszmegállóba megállt, mire Jongwoon azonnal kiugrott az autóból és visszanézett barátjára.
- Ígérd meg! - nézett Jungsoo vissza rá.
Jongwoon hirtelen visszahőkölt majd remegni kezdtek a lábai.
- Ya... miért sírsz? - suttogta maga elé.
- Bízom benned. - mondta Jungsoo, majd áthajolt az anyósülésen és bevágta Jongwoon előtt az ajtót.
Ahogy az ajtó becsapódott rálépett a gázra és a megengedettnél többel hajtani kezdett tovább az úton. 
Jongwoon az autó után fordult és nézte, ahogy távolodik, majd nem sokkal később, két fekete sötétített ablakú autó száguldott el mellette.
Hirtelen villámcsapásként érte, hogy mégis mi történik.
- A francba. - suttogta, majd futni kezdett.
Még alig ugyan, de látta Jungsoo autóját ahogy menekül, azonban hirtelen eltűnt a szeme elől. A látványtól a lábai földbe gyökereztek és a szíve a torkában dobogott. Könnyek futottak végig az arcán, majd ahogy csak tudott futni kezdett, közben pedig a könnyeit törölgette.
Mikor a kereszteződéshez ért, a térdeire rogyott és az a gombóc a torkában fojtogatni kezdte. Jungsoo autóját oldalról elsodorta egy kamion. 
A két fekete autó is ott állt. Az egyik férfi benézett Jungsoo autójába majd mikor visszafordult társai felé, akik az autóban ültek, nyújtott ujjait meglegyintette a nyaka előtt.
Halott.
Visszaült az autóba, majd elhajtottak, az emberek pedig egyre csak gyűltek a füstölő kocsi köré, mentők szirénázása hasított bele az emberek beszédébe. 
Jongwoon hangosan zokogni kezdett, miközben előredőlt és tenyereire támaszkodott.

Istenem

Mit tettem?