» 10.rész - Beautiful Lies

10.rész

Beautiful Lies

- Végre ez is megvan.  – ült fel az egyik bárszékre Jongwoon, majd rácsapott a pultra.
- Milyen érzés az utolsó napod után leülni és megpihenni? – mosolygott Jinho.
- Fantasztikus.
Lassan hátradöntötte fejét, majd lehunyta szemeit. Megkönnyebbülten sóhajtott, miközben fájó nyakát masszírozgatta.
- Holnap, estig dolgozik ugye? – nyitotta ki lassan szemeit s nézegette a sötét mennyezetet, melyről díszes csillárok lógtak.
- Igen. Akkor akarod elintézni?
- Ja. – vette el a kezét a nyakától, majd leugrott a székről.
- Sokat dolgoztál Jongwoon. Rád fér a pihenés.
- Tudom.
- Írj, ha valami történne, ha úgy van, feltartom Sohee-t, ha a szükség úgy hozná.
- Rendben.  - mosolyodott el Jongwoon, majd hátat fordított a pultnak. – Jó éjszakázást! – intett neki, majd zsebre vágta kezeit, s kisétált a bárból. 
Mikor kilépett a sötét utcára, megcsapta az esti hideg levegő, az autók zaja. Elővett egy szál cigarettát, majd meggyújtotta s mélyet szívott belőle. A füst, melyet a szél felkapott s magával sodort a sötét ég felé, lassan semmivé lett. Illata elpárolgott, színét elnyelte a fekete ég. 
Jongwoon olyan volt, mintha a Tilburry füstjével együtt akarta volna kifújni magából gondjait, s fájdalmait melyek belülről lassan kezdték felemészteni. Nehéz súly nehezedett vállaira, de előbb halt volna bele, minthogy bevallja bárkinek is.  Titokzatos szemei ugyanúgy ragyogtak a fényekben, s szőke tincsei ugyanolyan fényesen omlottak arcába.
Mennyi terhet képes elviselni valaki? Honnan tudja, hogy nem bírja már tovább?
A valóságban semmi fizikai súly nem nehezedik rá. Akkor mégis mitől zuhanna össze erőtlenül egy test, ha csak a lelke nehéz? Lehetséges ilyen?

" Holnap már mikor végzel, a saját lakásodba mehetsz haza.  Sajnálom, hogy csak most tudtam tenni az ügyben.

R."

- Az utolsó éjszaka... - sóhajtottam, majd becsúsztattam a telefont a zsebembe.
Még mindig nem tudtam felfogni, hogy Jongwoon R. Olyan lehetetlennek tűnik az egész. Milyen titkokat rejtegethet még az a barna szempár?
- Megjöttem. - nyitott be fáradtan Jongwoon.
- Hogy-hogy ilyen későn értél haza?
Mintha nem tudnám a választ...
- Jinho-val beszélgettem. Elrepült az idő...
- Miért vagy ilyen fáradt, ha csak beszélgettetek?
Kezdek túllépni egy bizonyos határt.
- Ya! - emelte fel a hangját. - Ne legyél ennyire kíváncsi!
- Ez az utolsó nap. - támaszkodtam neki a falnak. - Holnap hazamegyek.
- Igen? - kérdezte unottan, miközben levette a sapkáját, majd fáradtan besétált.
- R írta az előbb.
- Ja igen, a szeretetszolgálatos ürge. - töltött magának egy pohár vizet.
- Miért szólod le folyton? - tekintettemmel követtem minden egyes mozdulatát.
- Mert nevetséges.
- Mi olyan nevetséges?
- Az, hogy nem is ismered, mégis minden szavát elhiszed. De ő is ugyanilyen bolond.
- És ez neked miért is fáj?
- Nem mondtam, hogy fáj. - ivott bele a poharába.
- Talán féltékeny vagy? - vontam fel az egyik szemöldököm.
Jongwoon hirtelen elkapta a poharat a szájától, majd köhögni kezdett.
- Szóval igen.
- Ne álmodozz! - fordult felém, majd megtörölte a száját.
- Azt hiszed, téged nem tudnálak annyira szeretni, mint R-t? - komolyodtam el. - Őszintén szólva talán jobban is tudnálak szeretni, mint őt. De látom rajtad, hogy ezt akarod legkevésbé.
Szánalmasan nevetséges volt ezeket a szavakat úgy kimondani, és olyan őszinteséggel előadni, mintha nem tudnám, hogy R és Jongwoon ugyanaz a személy. Arca most is, mint általában, kifürkészhetetlen volt. Lepett, vagy talán szomorú? Nem lehet tudni. Olyan titkosan leplezi önmagát, hogy úgy érzem bármennyire is próbálkoznék, sose tudnám megfejteni.  Vagy talán dühös? Mérges rám, amiért ilyen dolgokkal bombázom, csak azért, hogy kiboruljon, és felszínre kerüljön az igazi énje. Hogy kimondja azokat a szavakat, amiket hallani szeretnék. Hogy elszólja magát és sok titka közül valamelyiket kifecsegje.
De Jongwoon nem szólt semmit.
Halványan elmosolyodott, majd letette a poharat az asztalra, és elszántan rám nézett.
- Szerintem te magad sem tudod, miket beszélsz. – mondta megvetően.
Arca megfeszült s homlokán apró ráncok jelentek meg. Olyan vadul nézett rám, mint egy vadászó farkas a prédájára.
- Sajnálom. – fordítottam el a fejem.
Vesztettem.
- Nem… - vett nagy levegőt Jongwoon mikor valaki kopogni kezdett ajtón. Mind ketten a hang irányába fordultunk, miközben nagyot sóhajtottunk.
- Aish. – ment oda az ajtóhoz Jongwoon, majd mikor kinyitotta Rin nézett rá lepetten.
- Mi van veled? Mitől vagy ilyen dühös? – kérdezte, majd arrébb lépett, hogy vethessen rám egy pillantást.
- Sohee, veszekedtetek?
- Nem. – vágta rá Jongwoon. – Mennem kell. – kerülte ki Rint, majd indult meg nagy léptekkel.
- Mégis hova? Most jöttél haza! – futottam utána, majd az ajtóba megtorpantam. Akkora Jongwoon már a lépcsőnél járt.
- Jinho-nál felejtettem valamit. – kiabálta vissza, majd lesietett a lépcsőn.
Hazug.
- Mi történt? – fordult felém Rin.
- Vesztettem. – mosolyodtam el, majd lassan becsuktam az ajtót, és beljebb sétáltam.
- Ezt, hogy érted? – jött utánam Rin.
- Mennyit tudsz Jongwoon-ról? – fordultam felé gyanakvóan.
- Miért kérdezed?
Van itt valami.
- Te ismered a kis titkait, igaz? – húztam fél mosolyra a számat.
Saját szánalmamon mosolyogtam csupán, mégis úgy tűnhettem előtte, mint aki megveti Jongwoon-t.
- Milyen titkokra gondolsz? – kérdezte Rin kissé zavartan.
Tudja.
Szánalmas mosolyra húztam ismét számat, majd lehajtottam a fejem.
- Sohee,  jól vagy? – lépett közelebb hozzám Rin.
Szemembe hazudnak. Azt hiszik, hülye vagyok, hogy sose jövök rá az igazságra. De ez csak egy R és Jongwoon kis titkaiból. Ki tudja hány vár még rám.
Ki tudja… el tudom-e viselni majd az összes titka súlyát, mi majd a vállamra nehezedik.



Az ég halk moraja törte meg a kora esti csendet. Sötét felhői lepelként borultak a tájra, eltakarva a Holdat.  Lassan feltámadt a szél, messzi tájakra fújva a Tilbury illatát. Messzibbekre, mint ameddig el tudott jutni.  A Rousseau kávézó falát támasztva, a mámorító füst végül célba ért. Addig pedig egy magányos szempár újra felemelte tekintetét a sötét égre, ami lassan apró könnyeit hullajtani kezdte érte.
- Jongwoon. – sétált oda hozzá Rin, mire a fiú egy mélyet szívott a cigijéből, aztán lassan ránézett. - Rájött.
A lány arcáról több idegesség volt leolvasható, mint a szőke füstbe burkolózott fiúról.
- Vége van.
Nem szólt semmit. Nem reagált semmit, mintha mi sem történt volna úgy csinált. Csak újra lehajtotta fejét, s szívott egy utolsót a cigaretta füstjéből.  Az ég könnyei gyorsan futottak végig arcán, s haja szőke tincsein, majd a földre érkezve sok kisebb darabra törtek. Eltűntek.
A füstöt elnyelte az eső, a szavakat elnyomta a cseppek kopogása, s a szív hangos kiáltását túlordította az ég mély dörgése.
Rin nagyot sóhajtott majd zsebre vágta kezeit.
- Mindjárt visszajövök. - sóhajtott fel a nő. - Ne menj sehova! - nézett rá Jongwoon-ra szigorúan. 
- Mégis hova mennék? - fújta ki a cigije füstjét.
- Nem tudom. - válaszolt Rin mire Jongwoon arcán szánalmas félmosoly jelent meg. - De te sem tudod. - fejezte be mondatát, mire a férfi elfordult. - Ne menj sehova. 

Ne próbálj meg elmenekülni, mikor szorul a hurok.