11. rész
Colder than the darkest sea
"Ő majd vigyáz rád."
Hallottam Jungsoo hangját. Megráztam a fejem, majd hátradőltem és a plafont kezdtem bámulni.
- Sosem találkozhattok. - motyogtam az orrom alatt.
Mégis mi a fene ez? Miért rejtegette előlem Jongwoont a bátyám? És miért nem kerülhet a közelembe? Körözött személy lenne? Egy bűnöző? Egy gyilkos? Nem értem.
Valahogy nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy az ágyában aludjak. Úgy éreztem magam mint aki az örök szerelméből ábrándult volna ki.
Mégis minek teperek vagy próbálkozok? Soha nem fogja bevallani, hogy ki ő válójában és ennek biztos oka van. Akkor legyen így...
Magamra húztam a kanapén heverő pokrócot, majd alatta összegömbölyödve bámultam az ajtót. A Hold fénye beszűrődött a nyitott ablakokon halványan bevilágítva a szobát. A pokrócon éreztem a vaníliás Tilbury kábító illatát, de ahelyett hogy elmámorított volna, csak felfordult a gyomrom és fájni kezdett a fejem.
Mikor már kezdett elkapni az álmosság éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Kipattantak a szemeim, majd ásítottam egyet miközben próbáltam kihalászni a telefont a zsebemből. Vakító fényétől kénytelen voltam hunyorogni. Az óra hajnali 2 órát mutatott, de Jongwoon még sehol sem volt.
" Ugye alszol már?
R. "
Fáradtan sóhajtottam egyet majd írni kezdtem.
" Nem. Az a bunkó szomszédom még nem jött haza. Zavar, hogy ilyen sokáig kimarad, azt sem tudja az ember, hogy jól van-e. Te gondolom otthon vagy, nem?"
Szánalmasan felnevettem, majd felültem és megdörzsöltem a szemeimet. Válaszát vártam, de már nem vert olyan hevesen a szívem, mint tegnap. Nem repkedtek a pillangók a hasamban és nem húzódott akaratlanul is mosolyra a szám. Minden közömbössé vált.
" Persze. Épp aludni készültem, csak gondoltam rád írok.
R."
Könnyek gyűltek a szemembe miközben hüledezve meredtem magam elé. A plafonra emeltem tekintetem, hogy könnyeim ne folyjanak végig arcomon, miközben idegességemben a számat harapdáltam.
" Aludni? Igen? És mégis hol készülsz éppen aludni? Van egy olyan érzésem, hogy nem otthon tartózkodsz jelen pillanatban!"
"Értem. Akkor aludj jól."
Végül ez volt a válaszom.
- Tudod mit? - suttogtam magam elé remegő hangon. - Már nem is érdekel... Maradj magadnak a hazugságaiddal és titkaiddal. Nem tud érdekelni...
- Jongwoon! - kiabálta Rin, miközben a kihalt éjszakai sötétségébe burkolózott utcákon sétált sietve. - Jongwoon!
Hiába kiabálta nevét, nem jött válasz. Olyan hirtelen tűnt el a szemei elől, és nyelte el a város sötétsége, hogy nyoma sem maradt. Megfáradva állt meg, térdeire támaszkodva miközben mélyeket lélegzett és a könnyivel küszködött. Kisimította haját az arcából, miközben felegyenesedett és kivette a telefonját a kabátja zsebéből, majd néhány mélyebb lélegzetvétel után a füléhez emelte.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - ordította, miután felvették. Nem jött válasz.
- Hova mentél? Mondtam, hogy várj meg! Hol a francban vagy? - őrjöngött, majd miután erre sem érkezett válasz megpróbált lenyugodni.
- Jongwoon... - szólalt meg nyugodt hangon. - Ezt meg kell beszélnünk. Nem menekülhetsz előle.
Kínos csend telepedett rájuk. Ahogy elcsendesedtek a szavak annál nagyobb zűrzavar keletkezett a szívekben. Megannyi gondolat motoszkált a fejekben, de képtelenség lett volna szavakba önteni. Érzelmek, titkok, gondolatok és a velük járó terhek.
Nem tudott egyikük sem mit kezdeni velük. Lehetetlen volt. A pontosan felállított a terv, a makacs szív és az erős elme, mely tartotta magát ahhoz ami a kötelessége, amit rábíztak, kezdett összeomlani. A stabil, megdönthetetlen falak omladozni kezdtek, és az a sebzett szív amit takargatott, újra kinézett a falak mögül.
- Rin... - szólalt meg halkan Jongwoon a telefonban. Hangja remegett a sírástól.
Mikor ráeszmélt, hogy Jongwoon miért nem szólt eddig semmit, hogy könnyek kínozzák szemeit melyek ellen mindeddig küzdött, kétségbeesett, hirtelen megszólalni se tudott. Csak mély levegőket vett, melyekkel nyugtatni próbálta magát, de mind hiába.
- Én.. Én nem tudom mit tegyek. - a gombóc a torkában alig engedte szóhoz jutni Jongwoont, anélkül, hogy könnyei végleg utat ne törnének maguknak. - Hogy... hogy mehetünk vissza? Én.. én nem akartam... nem szabadott volna. Soha nem kellett volna kiderüljön. Rin...
Elbuktam.
Rin könnyei is utat törtek maguknak. Kezét a szájához tapasztotta, hogy a férfi ne hallja kétségbeesett sírását. Néhány perc után erőt vett magán, és mély levegőt vett.
- Majd.. majd megoldjuk jó? Csak.. csak menj vissza, rendben? Nem lesz semmi baj. Csak ne.. ne menj el. Ne menekülj. Végigcsináljuk rendben? Nem hagyhatsz mindent magad mögött. - hiába próbált a szokott hangnemben beszélni, hangja el-el csuklott.
" Csak ne menj el." - visszhangoztak Rin szavai Jongwoon fejében.
Pedig amit Rin igazán mondani akart az az volt, hogy: Csak ne törj össze.
Másnap reggel is még Jongwoon-nak semmi nyoma nem volt. Nem akartam megvárni, míg egyszer csak hazaesik. Valamiért el akartam kerülni azt a kínos találkozást. Összeszedtem minden cuccomat és alaposan ügyeltem arra, hogy semmi se maradjon. Se egy hajcsat, se egy toll. Semmi se. Mintha itt se jártam volna. mintha semmi sem történt volna. És, hogy miért tettem?
Menekültem.
Azt hittem, ha úgy teszek mintha itt se lettem volna, akkor így lesz. Hogy azzal, hogy eltüntetem a nyomokat az emlékek is eltűnnek. Ostoba voltam, pedig csak felejteni akartam. Gyáva húzás volt, de akkor még nem tudtam, csak azt, hogy elfáradtam. Belefáradtam a titkokba, amikről tudom, hogy soha nem derülnek ki, hiába küzdenék értük.
Hiába küzdenék érte... Az egyetlen akit megkaphatnék az Jongwoon, de R-t sohasem, és számomra az egyik nem létezhet többé a másik nélkül.
Még mielőtt hazajött volna, fogtam a cuccaimat és hazamentem. Semmit nem hagytam hátra. Semmit magamból. Kiléptem az ajtón, és bár megtorpantam egy pillanatra tudtam, hogy nem nézhetek vissza. Nagy levegőt vettem, majd becsuktam magam után az ajtót.
Egy kósza könnycsepp.
Ez minden amit hagytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése