6. rész
When I Looked Into Your Eyes
Meg fogok őrülni.
Lassan hátranéztem, és még mindig láttam azt a bizonyos két alakot mögöttem jönni.
Mi a franc? Csak beképzelném magamnak?
A biztonság kedvéért a telefonom végig a kezemben volt, hogy ha bármi történne segítséget tudjak hívni. Lépteim egyre gyorsabbak lettek, szívem egyre hevesebben kezdett dobogni a mellkasomban. Az ember nem hinné, hogy majd pont vele történnek szörnyű dolgok, de az igazság az, hogy bármikor kinézhet magának egy pszichopata, és úgy járhatsz, mint azok a lányok, kiknek történetét borzadva olvastad egykor a neten, vagy hallgattad barátidtól.
Ahogy egyre gyorsabban haladtam a telefonom megszólalt, hogy üzenetem jött. Megtorpantam, majd megnyitottam az üzenetet.
„Menj haza. Siess!
R.”
„Siess” ? Tényleg bajban vagyok? De miért? Nem csináltam semmit!
De épphogy végig futott ez az agyamon, valaki hátulról befogta a számat és lefogta a kezeimet. Próbáltam hangot kiadni, de nem sikerült. Hiába ficánkoltam a karjai közt, mit érhetne el vele egy gyenge lány? Néhány pillanat volt az egész, aztán, egy darab szövetet nyomtak az orrom alá. Egy lélegzetvétel, majd még egy, pilláim pedig elnehezedtek, és álomba merültem.
- A francba. – csapta le telefonját az asztalra Jongwoon.
- Most mi legyen? Szerinted ők azok? – kérdezte aggódva Rin.
- Fogalmam sincs. Jungsoo nem említett egy szót sem arról, hogy kik voltak azok. – túrt idegesen ujjaival szőke fürtjeibe.
Olyan volt mintha a szobába ezután az ablakon beszöktek volna a Csend tengerének hullámai, elárasztva az egész szobát, kínos csendbe burkolva azt.
Végül Jongwoon törte meg a csendet.
- Megyek, megkeresem. – kapta fel a telefonját az asztalról, majd leindult az ajtó felé.
- Várj! – kapta el a karját Rin.
- Nem Sohee-t akarják! Téged akarnak! Előbb utóbb felveszik majd veled a kapcsolatot!
- Azt nem várhatom meg! – nézett vissza idegesen a nőre.
- És mégis, hogy akarod megtalálni? – engedte el Rin.
Jongwoon felemelte a kezét, amiben a telefonja volt majd rámutatott.
- Felkészültem erre is.
- Hogyan? – lett kíváncsi Rin.
Jongwoon fáradtan engedte le a karját maga mellé, majd megforgatta a szemeit.
- Szerinted, ha volt alkalmam Sohee telefonját a kezemben tartani úgy, hogy nem tud róla mégis mit tehettem vele?
- Nyomkövető? – kérdezte egy kis szünet után.
- Pontosan. – csettintett a fiú. – Amíg a telefonja be van kapcsolva nem lehet gond!
Hangfoszlányokat hallottam, fáztam, és éreztem, hogy valami szorítja a csuklóm. Lassan kezdtem magamhoz térni, majd mikor végre sikerült kinyitnom a szemem és felébrednem, csalódottan kellett ráébredjek: Nem álmodtam.
Egy régi, romos épületben voltam. Régen talán gyár lehetett, de mára már teljesen üres. Egy hatalmas üres tér, égbenyúló, magas, omladozó falakkal körbezárva.
Itt senki se talál rám…
A hideg betonon ültem, ruháim koszosak voltak a portól, kezeim fájtak a kötelektől, amik a hátam mögött tartották őket, és libabőrős lettem ahányszor a törött ablakokon bekalandozó hideg szellő hozzám ért.
Megkísértem kiszabadítani a kezem, de rá kellett ébrednem, hogy esélyem sincs.
Fáradtan dőltem hátra s döntöttem fejemet az omladozó falnak, miközben magamba szívtam a poros levegőt.
- Mennyi idő telt el? – hallottam egy mély férfihangot.
Lassan a hang irányába fordítottam a fejem és megláttam a két alakot, aki követett, egy asztal mellett álltak és valamit pakolgattak rajta.
- Több mint egy óra. – válaszolta a másik.
Több mint egy óra? Mit akarnak velem?
- Kezdjük. – vett fel az egyik az asztalról egy hosszú csövet, majd a vállára csapta s elindult felém.
Rosszabbnál rosszabb gondolatok jutottak eszembe mikor arra gondoltam, hogy mire neki ez a nehéz cső. Nagyot nyeltem, majd újra megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de a kísérletem ismét kudarcot vallott és fáradtan döntöttem hátra a fejem.
- Beszélgessünk el egy kicsit. – guggolt le előttem és nézett a szemeimbe.
Hosszú fekete haja a szemébe lógott és egy sebhely díszelgett az arca bal felén. Ijesztő volt.
- Nézze. Ha pénzt akar, akkor rossz helyen kopogtat. – húzódtam közelebb a falhoz.
- Ismered R-t, igaz? – hasított bele a levegőbe mély hangja.
R?
Kínos csend költözött az épületbe miközben rémülten kattogtak a kerek az agyamban, hogy most mit csináljak, mit mondjak.
Nem tudom, mi folyik itt, de nem tűnnek jó embereknek. Lehet, veszélybe sodornám R-t, ha mondanék róla bármit is…
- R? – színleltem kisebb lepettséget. – Miről beszél?
Cinikus félmosolyra húzódott szája, mitől kissé megrémültem.
- Adj neki egy kis emlékeztetőt. – állt fel, majd nyomta a vasdarabot a másiknak a kezébe.
Rémülten néztem a férfira, kinek arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Dühöt, sajnálatot, örömöt… semmit. Karja meglendült, a nehéz vasdarab pedig a karomnak csapódott, amitől felkiáltottam.
Ez jobban fáj, mint gondoltam!
Szinte még a könnyeim is kicsordultak a fájdalomtól.
Ennek nyoma marad…
- Na emlékszel már? – guggolt le újra a másik.
- Nem tudom, miről beszél. Nem ismerek semmilyen R-t. – néztem elszántam a szemeibe.
Sohee, vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye…
- Újra. – bökött felém a fejével miközben a másikra nézett.
Már automatikusan csuktam be a szemeimet, és húztam össze magam. Az erős vasrúd ezúttal a vállamon ért célt, és annyira fájt, hogy egy pillanatig az is átfutott az agyamon, hogy eltört valamelyik csontom. Vagy ha még nem is, majd elfog. Valamim biztosan… De akkor sem mondok semmit.
- Eszedbe jutott már?
- Hagyjanak már békén…
- Folytasd. Majd eszébe fog jutni valami. – állt fel, majd zsebre vágta a kezeit, és hátrébb lépett.
Amennyire tudtam a falhoz simultam, és újra becsuktam a szemem, mintha már legalább ezerszer keresztülmentem volna ezen. Még hozzám sem ért semmi, de már éreztem a fájdalmat, már hallottam hangját a fejemben. Hallottam, ahogy karistolja az egyenetlen betont a vascső vége, ahogy végighúzzák rajta, majd mikor a hang elhallgatott, tudtam, már lendül is felém.
De még mielőtt hozzámérhetett volna, hangos robbanásszerű hang, lengte be hirtelen a hatalmas épületet. Hallottam, ahogy a vascső kiesik a férfi kezéből és idegesítő éles hanggal a földre hull. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy kezéből ömlik a vér, ő meg rémülten szorongatja. A másik férfi, elfordította a fejét, én meg követtem a példáját.
Egy pisztolylövés, egy robbanás. Ennyi volt az egész. És a sűrű szürke füst mögött, a bejáratnál, egy ember alakja kezdett lassan kirajzolódni. Szívem hevesen vert, és egyre mélyebbeket szippantottam a poros levegőbe.
R, te vagy az?
Megkönnyebbülten döntöttem a fejem a falnak, majd felnéztem és hálát adtam az égnek, hogy nem hagyott itt meghalni.
- Rohadékok. – hallottam egy ismerős hangot, mire újra az alak felé fordultam.
A szürke fátyol lassan felszakadozott, és egyre tisztábban lehetett látni a benne rejtőző férfit.
- Jongwoon! – kiáltottam nevét, miközben könnyek kezdtek ragyogni a szemeimben.
A boldogságtól lett volna, vagy csak a sűrű porfelhő kényszerítette ki őket belőlem? Már nem tudom…
Úgy állt a bejáratnál, mint egy hős. Egy akció film főszereplője, aki épp megmenteni készül a világot. Hirtelen mintha, amit eddig gondoltam és éreztem, 180 fokos fordulatot vettek volna. Minden megváltozott.
Azon a napon, olyan hevesen vert a szívem, mint addig még soha. Mintha azért dobogott volna ilyen szaporán, mert sietett, kapkodott, hogy közöljön velem valamit. Valamit, amit akkor még nem értettem.
Jongwoon egy apró kis tárgyat hajított a két férfi felé, ami mikor földet írt, valami furcsa gázt engedett ki magától. Nem volt se színe, se szaga, viszont éreztem, hogy lassan kezd elnyomni az álom, pedig messze volt tőlem az a furcsa anyag. A két férfi lassan erőtlenül, hullott a földre, mint két rongybaba, és már én is kezdtem érezni, hogy nem tudok sokáig magamnál maradni.
Jongwoon hirtelen előttem termett, majd letérdelve, kezdte el kioldozni a kezeimet akadályozó köteleket.
Már alig voltam magamnál, de egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
Mikor éreztem, hogy lehull a szorító kötél kezeimről, azok erőtlenül a földre zuhantak. Jongwoon felkapott a földről, majd kisietett velem az épületből.
Idegesnek tűnt, és annyira sietett mintha a világ sorsa múlna azon, hogy sikerrel járjon.
Egy fekete autóhoz sietett, majd letett, de szorosan ölelt, nehogy elessek.
Beültetett az anyós ülésre, majd rám húzta a biztonsági övet, aztán bevágta az ajtót, megkerülte a kocsit s beült sofőrülésre.
- Jongwoon. – fogtam meg erőtlenül a pólója ujját.
- Nemsokára rendben leszel és magadhoz térsz, ne aggódj. – mondta miközben kapkodva indította be az autót, és húzta ő is magára a biztonsági övét.
Annyi kérdésem lett volna…
„Hogy találtál rám?”
„Mégis mit műveltél az előbb?”
„Miért kerestél meg?”
„Köszönöm…”
De nem voltam képes kimondani ezeket. Helyette mosolyogva néztem, ahogy a mellettem ülő férfi kósza szőke tincsei arcába hullnak, eltakarva azokat a titokzatos mély szempárt, amiről tudtam, hogy megannyi titkot rejt még.
Akkor éreztem először azt, hogy én azokat a titkokat meg akarom fejteni. Azt a mély rejtelmes szempárt, szeretném sokáig, elmélyülve nézni.
Én ezt az embert, meg akarom ismerni…
„R,
Elég mozgalmas napom volt. Összevesztem Jongwoon-al (a szomszédom), és még ráadásul el is raboltak. Felőled kérdezgettek, hogy ismerlek-e. Nem mondtam nekik semmit, tagadtam mindent, amiért fizetnem is kellett…
Miért keresnek téged? Tettél valami rosszat?
Miért keresnek téged? Tettél valami rosszat?
Ugye tudod R, hogy én sosem árulnálak el, bármit is tettél, amiért most keresnek…
Lehet még a fogam is otthagytam volna, de Jongwoon hirtelen felbukkant a semmiből és megmentett. Olyan volt, mint egy hős. De azóta elég furcsán érzem magam. Lehet, beteg leszek? „
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése