» 7.rész - You're my obsession, My confusion, My confession

7.rész

You're my obsession, My confusion, My confession

- Rousseau kávézó-

- Jinho! – szólt Jongwoon, majd lehuppant az egyik székre, felkönyökölt a pultra és lehajtotta fejét, mire Jinho lepetten fordult felé.

- Jongwoon? – pislogott.

- Adj munkát! – emelte fel hirtelen a fejét és tette össze a kezeit.

- Mi? Miért? Nem elég az a pincérkedős meló a Marco Polo-nál?

- Nem. – sóhajtott. – Kell a plusz pénz. Megígértem Sohee-nak, hogy segítek neki visszaköltözni.

- Mint R?

- Mint R… - bólogatott.

- De ugye tudod, hogy Sohee is itt dolgozik?

- De csak heti négyszer, nem?

- Igaz.

- Remek akkor a maradék három napra felvehetsz engem.

- Jó, de…

- Sohee, hétfőn, kedden, szerdán és pénteken dolgozik igaz?

- Igen, de…

- Akkor enyém a többi. – állt fel a székről Jongwoon.

- De…

- Kösz Jinho, örök hálám. – intett neki, miközben az ajtó felé tartott, majd kisétált rajta.

- Huh. – sóhajtott Jinho. – Meddig akarja még ezt csinálni?

Miután letettem a táskám a padomra, és leültem, ügyetlenül, egy kézzel próbáltam kiügyeskedni a könyveimet, mikor So Ah odalépett hozzám, és kivette  a könyveimet, majd elégedetten kihúzta magát.

- Köszi. – mosolyogtam rá.

- Nincs mit. – tette le a könyveimet a padra. – Még mindig nem értem, hogy lehettél olyan szerencsétlen, hogy eltörd a karod.

- Nem mondhatnám, hogy előnyös esés volt… meg amúgy is, nem tört el csak megrepedt. - nevettem kínosan miközben a másik kezemmel a tarkóm vakargattam.

- Aha… - szakított félbe s nézett rám furcsán. – Legalább R megjegyezte, hogy jó lenne, ha óvatosabb lennél? Ha már rám nem hallgatsz…

- Ami azt illeti… - gondolkodtam el.

Nem mondott ilyet, hiszen tudja, hogy nem elestem, hanem…

- Igen. – mondtam mosolyogva. – Szóval megpróbálok majd jobban vigyázni a jövőben.

- Remek. – bólintott So Ah. – Mikor veszik le a kötést?

- Jövő héten, ha minden igaz.

Az óra után, elgondolkodva sétálgattam a folyóson, miközben a telefonom szorongattam.

Mit tegyek?

Lépteim olyan lassúak voltak mintha hatalmas súlyok nehezednének a lábaimra, akadályozva engem. Tekintetem a földön tartottam és bár néztem, de nem láttam semmit. Csak gondolkodtam…

Elmondjam? Vagy nem kéne?

Megtorpantam, majd felemeltem a kezem, amelyikbe a telefonom volt és a sötét képernyőt kezdtem bámulni.

Miért ne mondhatnám? Ő R. Ő a mindenem…

Felsóhajtottam majd újra járkálni kezdtem.

Nem tudom…

- Sohee. – állt meg előttem valaki, mire megálltam, majd felnéztem rá.

- Tanárnő. – lepődtem meg.

- Ugyan. – legyintett, majd közelebb hajolt hozzám. – Nyugodtan hívhatsz Rin-nek amikor a többiek nincsenek itt. – mosolygott.

- Rendben. – mosolyogtam vissza rá.

- Fáj még a karod?

- Á, nem. Már szinte egyáltalán. Szépen gyógyul jövő héten, már le is veszik a kötést.

- Ennek örülök. Mostanában nem túl sok időm volt meglátogatni titeket, de remélem Jongwoon jól viselkedik veled.

- Igazából, amióta volt ez az eset nem igazán veszekedtünk… - gondolkodtam el.

- Remek. – mosolyodott el. – Add majd át neki üdvözletem.

- Rendben.

- 3 héttel később –

- Megint elmész? – néztem Jongwoon-ra, abbahagyva a mosogatást.

Mostanában szinte sosincs itthon…

- Igen. Dolgoznom kell. – mondta, majd felkapta a sapkáját az asztalról és a fejére húzta.

- Miért dolgozol ennyit?

- Valamiből élni kell. – válaszolt anélkül, hogy rám nézett volna.

- Jó, de…

- Majd jövök. – szakított félbe, majd kisietett az ajtón.

Felsóhajtottam, majd megtöröltem a vizes kezem és kivettem a telefonom a zsebemből.

"R.

Azt hiszem...." - kezdtem el írni, de lefagytam, majd hosszú percekig bámultam a telefonom kijelzőjét, kifejezéstelen arccal.

Nem... még nem.

Kitöröltem az üzenetet, majd levágtam a telefonom a konyhapultra. Idegesen a hajamba túrtam miközben fáradtan felsóhajtottam.

Ez így nem mehet tovább. Valamit muszáj nekem is lépnem, ahelyett, hogy csak R-re várok, hogy segít rajtam.

Belecsúsztattam a telefonom a zsebembe, majd kisiettem a lakásból.

Lassan nyitottam be Jinho kávézójába, miközben nagyokat sóhajtottam. Épphogy beléptem megcsapott a kávézó jellegzetes illata, a lágy zene és megnyugtató érzés volt látni az ismerős arcokat.

- Sohee. - csaptam össze a kezeimet magam előtt, majd elmosolyodtam. - Legyen ma szerencséd.

Remélem Jinho tud segíteni.

Mosolyogva indultam el a pult felé, mikor hirtelen egy ismerős arc tűnt fel a pult mögött. Megtorpantam, a mosoly pedig lassan eltűnt az arcomról, ahogy figyeltem minden apró mozdulatát. Úgy bámultam, mint akit megbabonáztak, mégis szomorú szemekkel őriztem őt. Olyan fáradtnak, és megviseltnek tűnt, amilyennek előttem még sohasem mutatkozott.

Ezért.... Ezért nincs szinte soha otthon.

De miért? Miért van itt?

Lehajtottam a fejem, majd nagy levegőt vettem, megfordultam és kisétáltam az ajtón.

Ez nyomasztó. Olyan érzés mintha egy helyben toporognék, míg mindenki elsuhan mellettem. Próbálnak segíteni, felkarolni, de ha elengednének, én erőtlenül esnék össze.

Semmire sem vagyok képes egyedül.

- Nem aludtál jól? – húzott So Ah egy széket a padomhoz, majd leült velem szembe és felkönyökölt az asztalomra, mire én unottan ránéztem.

- Nem igazán. – mondtam halkan.

- Meddig akarsz még itt ücsörögni? Már mindenki haza ment…

- Jó itt. – bámultam ki az ablakon.

- Máskor alig vártad, hogy haza mehess.

- De… most jó itt.

- Te tudod. – állt fel a székről, majd nyújtózkodott egyet. – De ne maradj túl sokáig. Sötétedés előtt menj haza.

- Rendben. – mondtam, miközben még mindig az ablakon bambultam kifelé, nézve a hulló leveleket, virágszirmokat, a hajladozó fákat, az embereket, az eget.

- Szia! – köszönt el, majd kisétált a teremből én meg egyedül maradtam.

Egyedül a gondolataimmal.

Nincs erőm innen felállni…

- Hát ez meg? – kérdezte Jongwoon lepetten mikor hazaért és Sohee-t nem találta otthon. – Hol a fenében lehet? – vakargatta a fejét.

Végül csak vállat vont, majd ledőlt az ágyára, ahol már hetek óta nem aludt. Sohee-nak adta a kényelmes ágyát, ő pedig kiköltözött a nappaliban lévő kis kanapéra.

Jongwoon mélyen beleszagolt a levegőbe, magába szippantva Sohee kábító illatát, amit az ágya őrzött. Bús szemei a plafonra meredtek, csak mellkasa mozgott, miközben levegőt vett. Úgy érezte lassan összeroppan a sok teher alatt. A múlt, a jelen, és a jövő terhei, mind az ő vállára nehezedtek. Azt hitte elbír velük, de most érzi, igazán, hogy milyen nehéz is, ellenállni a vágyainak.

Megvonni magát attól, amit igazán szeretne, azért, hogy a másiknak jobb legyen.

Végül lassan felült az ágyon, fél arcát pedig a tenyerébe temette. Fáradt volt, kimerült, és agyonhajszolt. Mindezt érte. De egy percig sem bánta.

Telefonja megszólalt, hogy üzenete jött. Éles hangja, belehasított a csendbe. Lassan kiemelte arcát a tenyeréből, majd kivette a telefonját a zsebéből és fáradtan bámulta a képernyőt.  Szemei lassan kikerekedtek, szívverése pedig felgyorsult.

„ R.

Én… még itt vagyok az iskolámban. Haza akartam menni, de…

De látom… Látom az ablakból azt a két alakot, akik elvittek. Ott állnak az iskola kapujában. Rám várnak? Mit csináljak? „

Rémülten léptem egyre hátrébb az ablaktól, miközben a telefonom szorongattam remegő kezemben.

Mit csináljak?

Lábaim is remegni kezdtek a rémülettől. Szinte újra hallottam a vasrúd hangját, ahogy karistolja a kemény betont, éreztem, ahogy hozzám vágódik, a fájdalom pedig végig hasít az egész testemen. A telefon kicsúszott a kezemből, és a karomat kezdtem szorongatni. Mintha fájna… mintha ütnének.

Nem akarom ezt újra…

- Rin! – kiabált bele a telefonba Jongwoon idegesen.

- Mi az? – válaszolt a nő lepetten, miközben otthon az asztalán pakolt.

- Hol vagy most?!

- Otthon. Miért?

- Menj vissza Sohee-ért!

- Miért? Mi történt? – kezdett Rin is megrémülni.

- Ott vannak. Csak nem adják fel. – mérgelődött, miközben keze ökölbe szorult.

- Miért nem mész te? – bár tudta a választ, úgy gondolta megér egy próbát.

- Rin… nem mehetek. Menj, kérlek. Siess! – nyomta ki a telefont Jongwoon, majd a fejéhez kapott és idegesen túrt a hajába.

Rin néhány pillanatig elgondolkodva nézte a telefonját, majd gyorsan felkapta a táskáját, és kirohant a lakásából.

A hideg földön ültem, a terem egyik sarkában, mint egy rossz gyerek, akit épp megbüntettek. Térdeimet átölelve ücsörögtem, miközben a sírás fojtogatta a torkomat.

Vajon elmentek már? Nem merem megnézni.

Hirtelen kinyílt a terem ajtaja, mire összerezzentem és rémülten néztem a hang irányába.

- Sohee? – lépett be Rin lepetten.

- Rin… - motyogtam halkan.

- Mit keresel még itt? Otthon kéne lenned. – jött oda hozzám, majd megragadta a karom és lassan felhúzott a földről.

- És te? - néztem rá lepetten. – Miért vagy itt?

- Vissza kellett jönnöm néhány papírért, amit itt felejtettem, és láttam, hogy égnek a lámpák a teremben.

Odarohantam a z ablakhoz, majd rémülten pásztáztam végig a tájat.

Elmentek?

- Gyere, haza viszlek. – sétált mögém Rin.

- Köszönöm.

Mintha…

Mintha csak Ő küldte volna értem, hogy segítsen.

Lassan nyitottam be a lakásba, miközben még mindig remegtek a kezeim és lábaim.  Mikor beléptem, és felemeltem a tekintetem a  földről, Jongwoon aggódó tekintete volt az első amit megpillantottam. Nem bírtam tovább. Olyan megnyugtató volt látni őt, hogy nem bírtam tovább elfojtani. A könnyek kiszöktek a szemeimből, és sietve folytak végig az arcomon. Nem próbáltam visszatartani őket, vagy leplezni. A forró könnycseppek szinte égették az arcom, ahogy végig peregtek rajta, majd a földre potyogtak, miközben én csak álltam, szipogtam és Jongwoon-t néztem. Hirtelen odalépett hozzám, majd átölelt, és szorosan magához húzott. Karjaimat köré fontam, és erőtlenül markoltam bele a pólójába. Fejét az enyémnek döntötte és simogatta, miközben én lehet, hogy sírtam, amiért féltem, de egyben boldog is voltam. Megnyugodtam, hogy ő velem van. Magamba szívtam jellegzetes illatát, ami most a cigaretta kábító füstjével keveredett.

Úgy éreztem soha sem akarom elengedni őt. Nem akartam abbahagyni a sírást, mert féltem, hogy ha elállnak a könnyek, elenged, és újra távol lesz tőlem. Annyira távol, hogy ne érhessem el, bármennyire is kapálózom.

Másnap reggel miután már hosszú percek óta ültem az ágyon, lassan a kezembe vettem a telefonom és írni kezdtem.

Már biztos. De, hogyan tovább?

Lassan bepötyögtem az üzenetem, majd miután elküldtem, mosolyogva bámultam ki az ablakon.

Jongwoon nehézkesen nyitotta ki a szemeit arra, hogy megszólalt a telefonja. Hunyorogva nyúlt el a telefonjáért, ami a kávézó asztalon pihent.

Tudta, hogy nem lenne szabad, de mosolygott.

Hogy így csak még nehezebb lesz neki, mégis ragyogott a szeme.

Bár hiába a mosoly, hiába a könny, ha nem látja senki, és nem is tudhatja senki. Mindenkivel éreztette a környezetében: - Nem érdemlem meg a boldogságot. -

„R.

Azt hiszem beleszerettem valakibe, akibe nem lett volna szabad.”