» 15. rész - Let's Watch It Burn [VÉGE]

15.rész

Let's Watch It Burn

Borzasztó fejfájásra ébredtem, miközben keresztbe feküdtem az ágyon, amiről fél karom lelógott. Fájdalmasan felnyögtem miközben lassan felkönyököltem és körbe néztem. Senki nem volt rajtam kívül a szobában.
Jongwoon!
Hirtelen belém nyilalltak az emlékek, az ahogy kirángatták őt mellőlem. Esetlenül felugrottam az ágyról, majd elvettem a telefonom az éjjeliszekrényről és hívni kezdtem Rin-t.
Vedd már fel!
Idegesen doboltam a lábammal, forgolódtam, túrtam bele  a hajamba és harapdáltam a számat. Teljesen kétségbeestem.
- Igen? - szólalt meg Rin, mire felkaptam a fejem.
- Rin! Jongwoon-t elvitték! - kezdték könnyek kínozni  a szemeimet.
- Micsoda? - kérdezett vissza egy kis szünet után.
- E-este.. elvitték.. bejöttek. Két férfi volt és.. és elvitték nem tudom hova, Rin mit csináljak, mi van megölik?
- Sohee, Sohee! - próbált nyugtatgatni. - Megyek és megkeresem őt rendben?
- De - kezdtem nagy lendülettel de azonnal félbeszakított.
- Te maradj otthon, és zárkózz be! Lehet visszamennek érted, ha úgy döntenek, hogy nem akarnak szemtanút hagyni.
- Mentsd meg őt Rin. - remegett a szám.
- Nem lesz semmi baj.
Hiába mondta ezeket, nem tudtam megnyugodni és éreztem a hangján, hogy ő sem nyugodt. A legkevésbé sem. Ledobtam a telefonom az ágyra, majd a homlokomat fogva forgolódtam idegesen.
Mégis mihez kezdjek? Nem ülhetek itt, imákat mormolva és reménykedve abban, hogy Jongwoon megmenekül.
Kisiettem a szobából, majd egyből megtorpantam amikor észrevettem, hogy a bejárati ajtó nyitva van.
Azóta...  vagy  nem rég óta?
Földbe gyökereztek a lábaim, majd gyanúsan pásztáztam körbe a lakást a tekintetemmel.
Itt lenne még valaki? Engem akarna? 
Lassan odasétáltam az ajtóhoz, majd kiléptem és körbe néztem. Az üres folyosó látványától és a síri csöndtől összeszorult a gyomrom.
Túl baljós...
Visszaléptem, majd becsuktam magam előtt az ajtót, azonban amikor megakartam fordulni hirtelen erős fájdalom nyílalt végig rajtam, amitől kiszaladt belőlem minden erő. Látásom elhomályosodott és zúgott a fejem. Szívem hirtelen iszonyat gyorsan kezdett verni.
Hát itt vagy te rohadék.
Hátra akartam nézni, megpillantani a támadom, de pilláim elnehezedtek és körbeölelt a sötétség.



Férfiak hangja visszhangzott a fejemben, miközben  próbáltam kinyitni a szemeim ami csak apró pillanatokra  sikerült. Éreztem hogy iszonyatosan fáj  a csuklóm és a fejem, és a hideg követ a térdeim alatt.
Mi a fene történik?
Lassan egyre jobban sikerült kinyitni a szemeim, végül felemeltem az addig lógó fejem és előre meredtem. Egy hatalmas terem volt előttem, oszlopokkal díszítve, a másik végében pedig egy hosszú fa asztal volt, vörös terítővel lefedve, ami mögött hat férfi állt és beszélgetett, az asztal előtt pedig egy férfi térdelt. Jobbra néztem és megláttam a mellettem lévő hatalmas fa ajtót, amitől egészen az asztalig egy hosszú fekete szőnyeg volt leterítve. A falon festmények, papírok és különböző díszek lógtak. Gyertyák égtek az asztalon és néhol a földön, mécsesek és nagyobb fáklyák világították be a termet. Ablak sehol sem volt.
Megmozdítottam a kezem, amikor láncok csörrenése hasított bele a levegőbe. Hátranéztem és akkor pillantottam meg, hogy a csuklómra zárt láncok a mögöttem lévő falhoz vannak illesztve.
Hát ez remek.
A láncok hangjára, a hat idegen tekintete rám tévedt.
- Felébredt? - kérdezte egyik a másiktól, mire a jobb szélen álló, elindult felém.
Teljesen feketébe volt öltözve, arcát maszk takarta, és fegyverek lógtak az oldalán.
Mikor elém ért, államnál fogva megemelte a fejem, és az arcom kezdte tanulmányozni. Reszkettem a félelemtől mégis dühösen meredtem vissza rá.
- Mi legyen vele? - engedett el majd fordult vissza a többiek felé.
- Egyenlőre hagyd. Még van időnk eldönteni. - legyintett a középen álló.
- Sohee? - hallottam halkan Jongwoon rekedtes hangját a terem másik végéből.
Felugrottam a földről, majd lépni akartam de a láncok visszarántottak, neki a kőfalnak.
- Jongwoon? Itt vagy?
A feketébe burkolózott alak visszasétált az asztal mögé, így újra beláttam mindent. A férfi aki az asztal előtt térdelt lassan felemelte a fejét és rám nézett.
Istenem.
- Mi ez az egész? - rántottam egyet a láncaimon de esélyem se volt szabadulni. - Engedjenek oda! - kiabáltam.
Jongwoon lábra próbált állni, de ahgy megpróbáltam erőtlenül esett össze. Összeszorult a szívem a látványra.
Mégis mit tettek veled?
Az asztal mögött álló férfiakat kezdtem figyelni, akik magabiztosan bólogatni kezdtek miközben valamiről beszélgettek.
Jongwoon tetoválásáról lenne szó?
- Kérem! - kiabáltam. - Hadd menjek oda hozzá! Nem csinálok semmit!
Hátha... hátha...
Az egyik felém bökött a fejével, mire egy másik hatalmas léptekkel megindult felém. Oldalán kulcsok zörögtek. Mögém sétált, majd felemelte a kezem és levette a láncokat a csuklómról, mire a karjaim erőtlenül estek le magam mellé. Azonnal súrolgatni kezdtem a láncok helyét.
- Köszönöm . - néztem szúrós szemekkel a férfira, mire az összeráncolta homlokát és mély levegőt vett.
Lassan felálltam, és Jongwoon-hoz rohantam. Mellé térdeltem és magamhoz öleltem. Pólója rongyokban lógott róla, feje véres volt és a mellkasán sebek díszelegtek.
Mérgesen felnéztem a mögöttünk álló férfiakra akik tudomást sem vettek rólunk csak pusmogtak valamiről.
- Elviszlek innen. - suttogtam Jongwoon fülébe, mire felkapta a fejét és rémülten rám nézett.
Mikor megláttam az arcát megrémültem. Vágások és vér borította mindenhol, a tegnap még gyönyörű arcot, amit óvva simogattam.
Ezt nem akarom elhinni...
Könnyek gyűltek a szemeimbe, majd arcát a két kezem közé fogtam és óvatosan megcsókoltam. A vér ízétől felfordult a gyomrom és idegesen verni kezdett a szívem.
- Meg foglak menteni. - döntöttem homlokomat az övének, miközben halványan rámosolyogtam, mire ő óvatosan megrázta a fejét.
Mi?
- Jongwoon! - suttogtam. - Mi a baj?
Nem bírt megszólalni én meg nem tudtam rájönni mire céloz. Miért ne tudnám megmenteni? Igenis kiviszem innen, és elfelejtjük mindezt. Mindent újra kezdünk...
- Menjetek. - intett az egyik férfi, mire lepetten kaptam fel a fejem és mértem végig őket.
Micsoda?
- Menjetek! - nyomatékosította mondandóját, mire a terem másik végében, ahol előbb láncra verve feküdtem, valaki kinyitotta a hatalmas faajtót.
Nem kellett még egyszer mondani. Jongwoon karját a nyakamba tettem, majd lassan lábra segítettem és elindultam vele az ajtó felé a hosszú fekete szőnyegen keresztül.
Megmenekültünk.
Elmosolyodtam miközben lassan ugyan, de egyre közelebb kerültünk az ajtóhoz. Alig vártam, hogy elhagyjam ezt a helyet. Szorosan öleltem magamhoz Jongwoont a derekánál fogva miközben a járásba segítettem. Már csak néhány lépés választott el a kijárattól, amin keresztül kipillanthattam a külvilágra. Fákat láttam, amiket bevilágít a nap fénye, és egy kis ösvényt ami jó messzire fog minket vinni innen.
- Várjatok! - kiáltotta valamelyik hangosan, mire megtorpantam és visszanéztem a vállam fölött. - Meggondoltam magam. - jelentette ki, majd hirtelen előkapott egy pisztolyt és ránk szegezte.
Egy pillanat volt az egész.
A lövés hangja belehasított a csendbe, visszaverődve a kőfalakon, fülsüketítően. Egész testem remegni kezdett, és összeszorult a gyomrom, majd erőtlenül térdre rogytam. Annyira remegtem, hogy alig tudtam levegőt venni. Végig néztem magamon.

Kezemmel végig tapogattam a mellkasom és  a hasam.
M-mi?
Nem voltam véres és nem éreztem fájdalmat.
Lassan Jongwoon felé fordítottam a fejem, kinek karja még mindig a nyakamban pihent és velem együtt térdre rogyott. Lassan a mellkasához emelte a kezét, majd elkapta a karját a nyakamból, előre hajolt  a tenyereire támaszkodva és köhögni kezdett.
A fekete szőnyegen vörös foltok jelentek  meg.
- J-jongwoon? - tettem a kezem a hátára és éreztem, hogy nedves lett. Elkaptam majd lassan magam felé fordítottam a tenyerem.
Vér színezte vörösre addig tiszta kezemet.
Nem...
A könnyek mik végig futottak az arcomon égetni kezdték a bőröm és a gombóc a torkomban fojtogatni kezdett.
- Ugye nem? - remegett a hangom, miközben Jongwoon vállára tettem a kezem.
Érintésem alatt összeesett majd az oldalára fordult és rám nézett. Vér folyt ki a száján és egy hatalmas vérfolt jelent meg a mellkasánál a szakadt pólóján. Szaporán kapkodott levegő után miközben a mellkasán a pólóját szorongatta.
- Jongwoon! - kiáltottam zokogva, majd odakúsztam hozzá és az arcára tettem a kezem. Fölé hajoltam és csak néztem őt, miközben egész testem remegett a félelemtől.
Ez nem a valóság. Ez nem lehet az.
- Ne hagyj itt. - suttogtam zokogva.
Mellkasa megszűnt mozogni. Nem hallottam kétségbeesett lélegzetvételeit. Nem mozdult.
Üvegszemekkel meredt rám.
Keze lecsúszott a mellkasáról nekicsapódva a földnek.
- Nem... - remegtek az ajkaim miközben a tekintetét fürkésztem.
Az a mély szempár ami rabul ejtett, és mindig figyelt engem. Ami annyi titkot rejtegetett. Amit mindennél jobban szerettem.
Hallott szemek meredtek a semmibe.
Hangosan zokogni kezdtem miközben hallottam hogy az asztal mögött jókedvűen felnevetnek.
Rajtam nevettek.
Mérgesen néztem vissza rájuk, de akkora már ők újra az asztalon lévő papírokat bújták és pusmogtak. Néha-néha még kuncogtak párat.
Újra Jongwoon üvegszemeire néztem.
Ez a test, nem rég még melegen ölelt engem, karjai körém fonódtak, ajkai az enyémeken táncoltak, szemei engem figyeltek.
Most pedig teste egyre hidegebb, karjai nem mozdulnak többé, ajka színe eltorzul, szemei pedig már csak a semmibe merednek.
Arcomat a tenyereimbe temetve zokogtam reménytelenül.
Ezt nem bírom ki.
Már hosszú percek óta zokoghattam, mikor lassan mély levegőket kezdtem venni és elvette kezeimet az arcomtól. Élettelenül néztem vissza a hallott szemekre.
Eddig nem tudtam. Folyton ezen vitáztam magamban.
Tudok élni nélküled, nem tudok élni nélküled.
Az igazság az...
Lassan felálltam a földről, ökölbe szorított kezekkel, mélyeket lélegezve, nyugtatva magam.
Az igazság az... hogy tudok élni nélküled.
Lassan odasétáltam az egyik fáklyához és megragadtam.
De nem akarok.
Szorosan megragadtam a fáklyát, majd földhöz vágtam, mire mind a hat férfi felém kapta a tekintetét. A szőnyeg lassan kezdett lángra kapni.
Az egyik egyből a pisztolyához kezdett nyúlni, addig én tovább haladtam és az összes utamba kerülő fáklyát, gyertyát mécsest felborítottam.
Hangos beszéd és kiáltozás hangja lepte el a termet. Hallottam a pisztoly éles hangját, de amíg nem éreztem a fájdalmat, addig csak folytattam a pusztítást. Megfogtam néhány mécsest és mérgesen a falakon lévő képekhez vágtam amik szintén lángra kaptak. Rövidesen a lángok uralni kezdték a termet.
Hallottam a köhögéseiket és a szitkozódásaikat. Az előttük lévő asztal hatalmas lángokra kapott elégetve minden papírt ami olyan fontos volt nekik. Visszasiettem az ajtóhoz, majd neki támaszkodtam és tolni kezdtem.
Senki nem fog innen kijutni.
Köhögni kezdtem a füsttől, de nem érdekelt.
Mikor becsuktam a hatalmas ajtót, térdre estem és tenyeremet az arcomhoz tapasztottam miközben folyamatosan köhögtem. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett és éreztem a lángok melegét  a bőrömön.
Négykézláb odakúsztam Jongwoon halott testéhez és mellkasára döntöttem a fejem. Az arcom és a hajam csupa vér lett. Láttam ahogy a lángok egyre közelebb érnek. A füst marni kezdte a torkom és csípni a szemem.
Végül lecsuktam a szemeimet és Jongwoon pólójába markoltam.
- Senki sem megy el innen. - suttogtam utolsó erőmmel, majd kezem erőtlenül lecsúszott az arcomról nekicsapódva a kemény talajnak.
Senki...



- 1 évvel később -
Rin keze remegni kezdett miközben az ajtó előtt állt. Mélyeket lélegzett és próbálta nyugtatgatni magát. A fehér folyósok látványa, a betegek és nővérek jelenléte egyre kényelmetlenebbé vált. Nagy levegőt vett, majd lenyomta az előtte lévő ajtón a kilincset és benyitott.
Idegesítő fehér falak fogadták. Vele szembe egyből volt egy ablak - előtte rácsok. Az ablak bal oldalán volt egy üres asztal egyszerű székkel előtte, jobbra pedig a sarokban egy vaságy, rajta pedig egy fehér köntösbe bújt lány.
Az ágy szélén ült fejet lehajtva. Hosszú haja a vállaira omlott és eltakarta az arcát.
Rin lassan elindult felé, majd vállára tette a kezét, mire a lány felkapta a fejét. A látvány annyira váratlan volt, hogy Rin ijedtében elkapta a kezét és hátrébb lépett. Könnyek szöktek a szemeibe.
- Sajnálom. - remegtek az ajkai.
- Senki. - motyogta a lány.
- Tessék? - lépett közelebb Rin a lányhoz.
- Senki sem mehet el innen. - hajtotta le újra a fejét a lány majd előre hátra kezdett dülöngélni az ágyon.
Rin szemeiből könnyek szöktek ki majd gyorsan letörölte őket és a lány előtt leguggolt. Megfogta a kezét mire az lassan ráemelte a tekintetét.
Arca a végtelenségig eltorzult a sok seb miatt.
- Annyira sajnálom. - suttogta Rin, de a lány nem értette amit mondd. - Emlékszel rám?
A lány arca kifejezéstelen volt.
- Rin vagyok. Nem emlékszel? - simogatta közben a kezét.
- Rin... - motyogta a lány.
- Igen. - mosolyodott el Rin. - Én vagyok az. Rin.
- Rin... - motyogta unottan. - Rin. Rin Rin. - hirtelen kikerekedtek a szemei. - Rin.
- Igen. - ijedt meg kissé.
A lány hirtelen elkapta a kezét Rintől, majd a vállaira tette. Körmeit a nő vállába mélyesztette és az arcához hajolt.
- Hozd vissza. - suttogta rekedtes hangon.
Rin hirtelen megrémült és remegni kezdett.
- Hozd vissza nekem. - szorította egyre erősebben a vállát.
Rin hirtelen felugrott, majd hátrébb lépett és az arcához kapott. Nem akart sírni, de nem bírta visszatartani.
- Hozd vissza nekem. - állt fel a lány az ágyról és nézett rá.
Sötét tekintete Rin szívéig  hatolt, ami mint a tigris karmai hasítottak bele, feltépve régi sebeket és alkotva újakat.
- Sajnálom. - remegett Rin, majd az ajtó felé vette az irányt nagy léptekkel.
- Azt mondtad megmented! - üvöltötte a lány, mire Rin kirohant az ajtón, bevágva azt maga mögött.
Rin az ajtó mellett a hideg falnak dőlve zokogni kezdett, mire a lány az ajtón dörömbölni kezdett.
- Azt mondtad megmented! Azt mondtad megmented! Hozd vissza! Hozd vissza nekem! - ordította torka szakadtából.
Egy orvos és két nővér szaladt el Rin előtt, majd mentek be a szobába. Még több nyugatóra volt szükség.
Rin erőtlenül csúszott le a fal mentén a fejét fogva.
"Nem kellett volna eljönnöm. Soha többé.. soha többé nem jöhetek..." - mondogatta magának rémülten.
- Jungsoo-nak volt igaza. - suttogta maga elé.

Sose kellett volna találkoznotok.

» 14.rész - Trapped In Darkness

14.rész

Trapped In Darkness

Remegő kezem esetlenül hullt le mellém a parkettára, miközben üvegszemeimmel a semmibe meredtem. A telefon kicsúszott a kezemből és hallottam a hogy Jongwoon még halkan szólítgat rajta keresztül.
Ezt nem értem... A bátyám... miatta halt meg?
Az ajtó felé fordultam és hirtelen elöntött a düh. Erőtlen kezeim lassan ökölbe szorultak, majd belekapaszkodtam a kanapéba, és felhúztam magam a földről.
Jongwoon...
Lassan az ajtó elé sétáltam, majd a kilincsre tettem a kezem.
Hogy tehetted?
Lenyomtam a kilincset majd beléptem a szobába. A függönyök el voltak húzva, egy lámpa sem égett. Annyi fény volt csak ami a nappaliból bejött a nyitott ajtón keresztül. Jongwoon ágya felé fordultam, ahol megláttam őt, az ágy szélén ülni. Térdein könyökölt és összekulcsolt ujjain homloka pihent.
- Mégis mi ez az egész? - kérdeztem egyhangúan.
Nem jött válasz. Egyre mérgesebb és mérgesebb lettem.
- Ezt mégis hogy gondoltad? Hogy tudtad ezt eltitkolni előlem?! - emeltem fel a hangom.
Meg se rezzent.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! - üvöltöttem, mire lassan felemelte a fejét és könnyes arccal rám nézett.

Nem hatnak meg a könnyeid.
- Egy utolsó szemétláda vagy. - léptem egyet hátra majd idegesen a hajamba túrtam és próbáltam megálljt parancsolni a könnyeimnek.
- Sohee, én sem így akartam. Nekem is ugyanúgy hiányzik, mint neked. - suttogta halkan.
Felháborodva fordultam vissza felé, majd meglendítettem a kezem, ami az arcán csattant.
- Miattad halt meg. - remegett a hangom. - Miattad.
- Sohee, kérlek. - fogta meg a kezem majd hirtelen odarántott magához. Kikaptam a kezem szorításából, majd meglöktem a mellkasán, mitől hátradőlt az ágyon. Az egyik lábammal feltérdeltem az ágyra, majd mély levegőket vettem.
- Megölted a bátyámat. - suttogtam egyhangúan.
Ahányszor ránéztem az arcára elöntött a düh. Nem bírtam visszafogni magam.
- Te ölted meg őt. - kezdtek el folyni a könnyeim, de ugyanolyan semmitmondó arccal meredtem rá, majd kezem a nyakára tévedt és szorítani kezdtem. - Te ölted meg.
Körmeim a bőrébe mélyedtek miközben, a másik karom remegni kezdett ahogy támaszkodtam rajta a feje mellett. Teste megfeszült alattam, de nem próbált védekezni. Egyre erősebben kezdtem szorítani a torkát, miközben a szívem egyre jobban dobogott a mellkasomban.
- Neked kellett volna meghalni. - préseltem ki mérgesen összeszorított fogaim között.
- S-Sohee... - nyitotta ki a szemét, és mondta  ki nehézkesen a nevem, majd felemelte az egyik kezét és az arcomra tette és hüvelykujjával simogatni kezdte.
- Gyűlöllek! - ordítottam el magam, majd elkaptam a kezeimet, leszálltam az ágyról és hátrébb léptem.
Úristen. Mégis mit művelek? Elment az eszem?
Jongwoon lassan felült, majd köhögni kezdett miközben a nyakát tapogatta.
- Soha többé ne kerülj a szemem elé. - tört utat magának egyre több könnycsepp, majd zokogni kezdtem.
Kezemet a számra tapasztottam és elfordultam.
Ezt nem akarom elhinni...
Hallottam az ágy recsegését, ahogy Jongwoon felállt róla, majd előttem állt meg.
- Sajnálom. - suttogta, majd karjait körém fonta és magához húzott. Megpróbáltam ellökni magam, majd a mellkasát kezdtem ütni.
- Ne gyere ide. - kiabáltam sírva, de nem engedett el.
Teljesen összezavarodtam. Az iránta érzett szeretetem és a hirtelen jött gyűlöletem egymást mardosták és nem tudtam melyik érzésnek engedelmeskedjek. Tanácstalan voltam.
Végül, mikor minden erőm elfogyott, karjaim erőtlenül magam mellé hulltak, homlokomat pedig mellkasának döntöttem. Minden erő kiszállt belőlem és esetlenül a térdeimre rogytam miközben Jongwoon végig ölelt és letérdelt előttem a földön.
- Sajnálom...
- Elvetted őt tőlem. - suttogtam magam elé.
- Nemsokára elköltözöm. - mondta mire kikerekedtek a szemeim és még erősebben kezdtem markolni a pólóját.
- M-miért? - dadogtam. Fejemet még mindig a vállán pihentettem, nem mertem ránézni. Összetörtem volna.
- Rám találtak. Láttad tegnap. Nem maradhatok
- Ne menj. - mondtam halkan.
Tudok élni nélküled...
Tudok élni nélküled.
- Tessék? - kérdezett vissza.
Gyűlöllek.
Látni sem akarlak.
- Jongwoon...- nyeltem egy nagyot, majd kissé eltoltam magam tőle és kihúztam magam, de a szemébe nem mertem nézni. - Azt hiszem... - lassan mégis felkúszott a tekintetem. - Nem lennék képes nélküled élni. - néztem bele a szemeibe.
Mégsem tudlak gyűlölni. Még ezek után sem... Milyen szánalmasan festhetek most.
Láttam a lepettséget az arcán, ahogy azt is, hogy mennyire leplezni próbálja. Semmit se mondott, csak elfordította a fejét, majd mély levegőket vett.
- Nem hallottad? - ragadtam meg a karját. - Nem tudok élni nélküled! - emeltem fel a hangom.
Épp itt volt az ideje, hogy bevalljam magamnak.
- R! - kiáltottam, mire hirtelen visszafordította fejét és rám meredt. - Én... - vettem nagy levegőt, de kezét a számra tapasztotta, majd közelebb hajolt.
Mélyen a szemeibe néztem, de nem tudtam kiolvasni semmit sem. Most is olyan rejtélyes volt mint máskor. Megoldhatatlan, kifürkészhetetlen.
- Sohee. - vette el lassan a kezét a számtól, majd az arcom kezdte vele simogatni. - Én nagyon szeretlek. - mondta ki egyszerűen, mitől szemeim kikerekedtek.
- Én... - kezdtem bele de újra félbeszakított.
- De nem lehetek veled.
Milyen érzés is volt? Hm.. Igen, pont mint amikor gyomorszájon rúgnak. Pont olyan érzés volt.
- T-tessék? - dadogtam.
Jongwoon elvette a kezét az arcomtól, majd megfogta a pólója alját és kibújt belőle.
- M-mit csinálsz? - csúsztam hátrébb.
Jongwoon ledobta a pólót a földre, majd felállt és megfordult, így elém tárult a hátán díszelgő tetoválása.
- Ez az oka mindennek. - mondta, majd lenézett rám a vállai fölött. - Ez kell nekik, és ettől nem tudok megszabadulni, ha meghalok se.
Visszasétált az ágyához, majd leült a szélére és újra a térdeire könyökölt.
- Mégis mi ez? - csúsztam közelebb a földön, majd megfogtam az egyik kezét.
- A kirakós egyik darabja. - bambult a semmibe. Arca ijesztően komoly volt. - Tudod miért pont R-ként ismerhettél eddig?
- Nem. - ráztam meg a fejem.
- Castle Romeo. - mondta majd lenézett rám. - Ez egy hidrogénbomba, amit 1954 március 27-én robbantottak fel. Az ereje majdnem háromszor nagyobb volt a vártnál.
- És ehhez neked mégis mi közöd? - semmit sem értettem az egészből.
- A Castle Romeot, a nagyapám tervezte.
Hüledezve meredtem magam elé a hallottak után.
- "Nem hagyhatod, hogy megszerezzék a feljegyzéseimet." Mondogatta mindig apámnak, aki  minden erejével rejtegetni próbálta. Nem akarta, elégetni őket. - nevette el magát, majd mély levegőt vett. - Pedig azt kellett volna, de nem tette, mert nem akarta, hogy a nagyapám munkája kárba vesszen, azonban rossz kezekbe sem kerülhetett.
Ez... hihetetlen.
- A végére, teljesen megőrült. Rejtvényekbe foglalta a feljegyzések fontos részeit, tisztán emlékszem, hogy néhány adatot egy régi festménybe karcolt, volt amit a saját testébe vésett. Végül én is sorra kerültem. - elvette tőlem a kezét, majd nagyot sóhajtott. -  Ez itt - mutatott a hátára a válla fölött. - a saját apám műve, és ez az egyetlen amit még nem szereztek meg.
A kirakós darabja...
- Apád...
- Már halott.
Hirtelen nem tudtam  hova tenni ezt a sok információt ami az elmúlt néhány órában ért. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd újra megfogtam a kezét, ami a szokottnál melegebb volt. Felkaptam a fejem, majd a kézfejemet a homlokához érintettem mire lepetten nézett le rám.
- Belázasodtál.  sóhajtottam. Lassan felkeltem a földről, majd megigazítottam a ruháimat. - Feküdj vissza. - nyomta le az ágyra. - Hozok gyógyszert meg borogatást.
Egyúttal pedig a saját arcomat is megmostam jó hideg vízzel, ami után már sokkal jobban éreztem magam, de még így is pocsékul voltam. Visszagondoltam a történtekre és ökölbe szorult a kezem.
Mégis hogy viselkedtem? Jézusom...
Szégyelltem magam amiért úgy neki estem, bár még mindig nem bocsájtottam meg neki teljesen, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése és ez a tudat borzasztóan zavaró volt. Hogy bocsájthatom meg neki ezt is, azt is... mindent. Szánalmas vagyok ezzel a bolond szívemmel.

- Ezt vedd be. - nyitottam be szobájába majd nyújtottam oda egy pirulát egy üveg vízzel Jongwoonnak aki az ágyban feküdt. Lassan feljebb ült, majd elvette tőlem és bevette a gyógyszert.
- Hozok borogatást. - vettem el tőle az üres poharat, de elkapta a csuklóm, majd visszarántott, amitől a pohár majdnem kiesett a kezemből.
- Ya. - lepődtem meg, majd gyorsan letettem a poharat az éjjeli szekrényre. - Mi a baj? - simítottam ki a haját az arcából.
- Maradj itt velem. - suttogta. - Kérlek.
A szívem hirtelen a torkomba kezdett dobogni és nehézzé vált minden lélegzetvétel.
Lassan kicsúsztattam a kezem a szorításából, majd hátrébb léptem.
- Kinyitom az ablakot.
Elhúztam a függönyt majd ahogy  kitártam az ablakot megcsapott a friss hideg levegő. A nap már lemenőben volt és a levegő is egyre hűvösebb lett. Egy darabig élveztem a levegőt és a tájat, majd Jongwoonra néztem aki már félálomban volt. Odasétáltam az ágy másik széléhez, majd bebújtam mellé az ágyba. Egy ideiig a plafont bámultam, majd felültem és lenéztem rá, de ő már mélyen aludt. Odafordultam, és az arcát kezdtem óvatosan simogatni.
Sajnálom amiket mondtam... Annyira sajnálom...
Néztem ahogy mellkasa megemelkedik minden lélegzetvételénél és szőke tincseit, mik az arcába lógtak.
A szívem egyre nehezebb lett és lefelé kezdett húzni. Egyre lejjebb és lejjebb, az ajkai felé. Betűrtem a hajamat a fülem mögé, majd kezemmel mellé támaszkodtam és fölé hajoltam. Lassan becsuktam a szemem és lágy csókot leheltem ajkaira.
El se hiszem, hogy megtettem.
Mikor elemeltem az arcom, kinyitottam a szemem és láttam, ahogy lepetten rám mered. Szemeim kikerekedtek, majd egy halk sikoly hagyta el a számat, miközben elkaptam a karom mellőle és zavartam elfordultam.
- Ne érts félre! - emeltem fel a hangom. - E-ez nem az aminek látszik. É-én nem szoktam csak úgy ráhajtani valakire, főleg nem miközben alszik, az milyen alattomos dolog már? Sunyiság lenne, mintha kihasználnám a helyzetet hogy nem vagy magadnál, de én nem ezt tettem! Én nem olyan vagyok.
De Sohee, ezek szerint pont olyan vagy.
Idióta!
Hirtelen megragadta a karom, majd visszarántott maga mellé. Háttal belesüppedtem az ágyba, mire ő fölém hajolt és mélyen a szemeimbe nézett.
- Jobban jártál volna, ha csöndben maradsz. - jelentette ki.
- Én... - vettem nagy levegőt felháborodva, mikor hirtelen megcsókolt.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy beletörődjek a sorsomba. Karjaimat a nyaka köré fontam és végre magamhoz szoríthattam.
Évek óta vágytam erre, azt hittem sose jön el ez a nap. A bolond szívem majd kiugrott a helyéről a közelségétől, a pillangók a gyomromban pedig újra repdesni kezdtek.
Azon a napon, megtudtam az igazságot a bátyámról, és akkor voltam életemben a legmérgesebb.
Azon a napon, megtudtam ki is Jongwoon valójában, és aznap este végre a karjai közt aludhattam el.


Félálomban voltam, mikor hallottam a parketta recsegését. Mocorogni, majd nyöszörögni kezdtem, aztán lassan az oldalamra fordultam.
- Jongwoon? - motyogtam anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem.
Hirtelen valaki befogta a számat, mire a szemeim kipattantak és kapálózni kezdtem.Az utca fényei beszűrődtek a nyitott ablakon elegendő világosságot adva ahhoz,  hogy észrevegyem, hogy két alak van a szobában.

Síktani próbáltam de nem tudtam. Rúgtam kapálóztam de az ágynak nyomott, miközben a másik megragadta Jongwoont a sérült karjánál, mire ő felkiáltott. Az idegen feketébe burkolózott férfi, megragadta a másik karját is, majd rángatni kezdte kifelé az ágyból. Beleharaptam a kézbe ami a számra volt tapadva, mire a férfi elkapta onnan.
- Jongwoon! - kiáltottam, majd kinyújtottam felé a karom kétségbeesetten.
Ő is felém nyúlt de nem jutott elég közel hozzám. Sérült volt és gyenge, a másik sokkal erősebb volt nála. Hátra fogta a karjait, majd nekinyomta a falnak.
- Engedje el! - térdeltem fel az ágyon, hogy odamenjek, de akkor hirtelen a másik egy darab szövetet nyomott az arcomra.
Próbáltam elvenni a kezét az arcomról, de nem tudtam. Láttam, ahogy Jongwoon kiszabadul a másik szorításából és felém indul de egyből visszarántják. Hallottam, ahogy a nevem kiabálja, aztán a hangok egyre halkabbak lettek, a szoba pedig egyre sötétebb lett, míg végül minden megszűnt létezni körülöttem.

Azon a napon, az éjszaka közepén, a saját ágyából rángatták ki mellőlem. 

» 13. rész - My Heart Still Remembers You

13.rész

My Heart Still Remembers You

Jongwoon ágya mellett a földön térdeltem és a kezét szorongattam, miközben ő álmai álmát aludta. Homlokára Rin tett egy vizes borogatást és több fájdalom csillapított is kapott. Miután kiszedte belőle a golyót, ágyba parancsoltuk, hogy pihenjen. Hüvelykujjammal óvatosan simogattam a kézfejét, miközben arcát fürkésztem.
Tudok élni nélküled. Tudok élni nélküled...
Hajtogattam magamban, de egyre jobban kezdett összedőlni minden amit erőszakkal építettem az elmémben. Hatalmas falakat húztam fel, hazugságból, de az igazság alapjaira és a falak kezdtek megremegni, majd lassan leomlani.
Mégse tudok élni nélküled? Gyűlöllek érte.
Rin lassan benyitott az ajtón, majd lenézett rám.
- Máris elaludt? - suttogta, mire bólintottam.
Hallottam ahogy egy halk sóhaj hagyja el a száját, majd kezét a vállamra tette, mire felnéztem rá.
- Azokkal mi legyen? - mutatott a ki a szobából a két hullára amiket kihúztunk a nappali közepébe.
Lehajtottam a fejem, majd gondolkodni kezdtem.
- Daraboljuk fel? - tette fel a kérdést Rin mire kikerekedtek a szemeim és hitetlenkedve néztem rá.
- Rin! - szóltam rá halkan.
- Mi az? - lepődött meg. - Szükség nagy úr!
- És ha csak beletennénk őket egy nagy fekete zsákba?
- Remek ötlet! - gúnyolódott rajtam. - És hova teszed őket?
Gondolkodóba ejtett. Mégis mit kezdhetnénk velük?
- Megvan! - kaptam fel a fejem, mire Rin érdeklődő pillantásokat vetett rám. - Figyelj, beletesszük őket egy-egy szemetes zsákba, és... ugye van autód? - gondolkodtam el.
- Persze, folytasd.
- A folyóba velük.
- De úgy megtalálják!
- Ha kötünk súlyokat a zsákra, vagy teszünk bele akkor nem. - mosolyodtam el.
- Jó, de ha nem férnek bele a zsákba? Csonkítsuk meg a testeket? - kérdezte olyan könnyedén mintha csak azt kérdezné mi lesz a vacsora.
- Rin! - szóltam rá újra.
- Sohee! Komolyan mondom!
- Látom. Ezt sem először csinálod? - néztem rá szúrós szemekkel.
Rin, meglepődött, majd szégyenkezve fordította el a fejét.
- Értem. darabold fel ha gondolod, de szerintem megoldható anélkül is.
- Ezt én megoldom, te csak segíts majd az egyik zsákot lehozni a kocsihoz, aztán a többit elintézem. - hadarta el, majd kilépett a szobából, húzva maga után az ajtót, hogy becsukja, mikor megfogtam azt és visszarántottam. Lepetten nézett vissza rám, mire én felálltam és mélyen a szemeibe néztem.
- Nem akarsz mondani valamit? - kérdeztem kissé mérgesen.
Rin lehajtotta a fejét, majd nagy levegőket vett.
- Rin! - szóltam rá, mire felkapta a fejét, és elmosolyodott.
- Nem akarom, hogy tőlem tudd meg.
Hiába mosolygott, volt benne valami keserves, valami elmondhatatlanul szomorú, ami kétségbe ejtett és megrémisztett.

Jongwoon nappalijába ültem a kanapé előtt a földön és a telefonomat nyomogattam, nem sokkal azután, hogy Rin elment, "eltakarítani a szemetet". Hirtelen a telefonom csörögni kezdett mire lepetten kaptam fel a fejem és a mellkasomhoz kaptam.
- Ah, de megijedtem. - motyogtam. - R? - hunyorogtam mikor megláttam, hogy hív. Egyből Jongwoon szobája ajtajára néztem, ami mögött Ő volt.
R sohasem hívott fel. Soha. Régen annyit könyörögtem, de mindig azt mondta, nem lehet, csakis írásban beszélhettünk, és most hív. Ráadásul a szomszéd szobából...
- Igen? - vettem, fel majd emeltem a fülemhez a telefont.
- Meg se lepődsz? - halk nevetés hagyta el a száját.
- Én.. - lepődtem meg.
Tudja, hogy tudom?
- Sohee... - sóhajtott. - Te.. tudod, hogy...
- Ne menjek be? - szakítottam félbe. Meg akartam kímélni őt a kérdéstől.
- Mondanom kell valamit. - hangja komoly volt. Valami nehéz dologra készült.
- Akkor bemegyek. - készültem felállni a földről mikor rám szólt.
- Ne gyere be! - kiáltotta hirtelen, ami még a falakon keresztül is áthallatszott. - Kérlek. Úgy nem megy...
- Rendben... helyezkedtem vissza, majd nyeltem egy nagyot. Hihetetlenül ideges lettem.
- G-gondolom tudod, hogy én és... Jung... Jungsoo barátok voltunk. - hangja folyton elcsuklott. Alig tudta kimondani a szavakat annyira félt.
- Igen. - kezdett remegni a kezem.
- Itt az ideje, hogy elmondjam, mi is történt aznap...

- Namsan Park - 

A pirosló napot lassan elnyelték a fák és az épületek, az ég pedig lilás színekben pompázott. Jongwoon az egyik fa tövében álldogált, baseball sapkáját a fejére húzta, és csak a földet bámulta. Arcát takargatta.

- Helyzet? - kérdezte, mikor Jungsoo odalépett mellé és a fának dőlt. Nem néztek egymásra csak álltak egymás mellett.

- Közel járnak. - Jungsoo hangja ideges volt. - Meg fognak találni. - nézett rá Jongwoonra.

Jongwoon nem szólt semmit csak gondolkodott a következő lépésen és mélyeket lélegzett, hogy nyugtassa magát.

- Menekülnöd kell. - fordult Jungsoo barátja felé. - Nem tudlak tovább fedezni! - suttogta idegesen.

Jongwoon ránézett, majd nyugtatóan elmosolyodott és kezét Jungsoo vállára tette.

- Ne aggódj. Kitalálok valamit.

- Nem. - vette le barátja kezét magáról. - Ezt most nem tudod megoldani. Nincs más lehetőség el kell menned innen. - hadonászott a kezével idegességében.
- Velem kell jönnöd. - komolyodott el Jongwoon, mire Jungsoo meglepődött és visszahőkölt. - Ha ennyire közel járnak, arra is hamarosan rájönnek, hogy tégla vagy közöttük. Meg fognak ölni. 
Néhány perces csend telepedett rájuk, majd Jungsoo kivette a kocsija kulcsát a zsebéből és barátja elé állt.
- Nem maradhatok veled végig, nem hagyhatom sokáig Soheet magára. Elviszlek innen, de utána magadra kell hagyjalak egy időre. Rendben?
Jongwoon bólintott egyet mire sietve elindultak Jungsoo kocsija felé ami az út szélén parkolt.

- Nem sokára ott vagyunk, legyél készen. - mondta Jongwoon a telefonba Rinnek miközben a kocsiban ültek. - Nincs sok időnk azonnal menni kell.
- Rendben, összepakolom ami fontos és mehetünk. - válaszolt Rin, majd letette a telefont.
Jongwoon zsebre vágta a telefonját, majd a mellette ülő barátjára nézett aki mereven nézte az utat vezetés közben.
- Ha mindennek vége meghálálom valahogy. - mosolygott rá.
- Kérni szeretnék valamit. - mondta komolyan barátja mire Jongwoon arcára fagyott a mosoly. - Ha történne velem valami.. akármi.. kérlek vigyázz Sohee-ra. 
Jongwoon szemei kikerekedtek, majd hüledezve Jungsoo felé fordult az ülésen. Hirtelen belé fagytak a szavak.
- M-mégis mi ez hirtelen? - kérdezte rémülten.
- Csak ígérd meg ezt nekem. - mondta anélkül, hogy barátjára nézett volna. - De kérlek, ne találkozz vele. Soha. Ne keverd ebbe bele.
- Akkor mégis hogy-
- Csak telefonon keresztül. - vágott a szavába. - Ne ismerjen téged, ne tudjon semmit. Sohee-nak már mondtam, hogy keresni fogod, ha a szükség úgy hozná. R-ként neveztelek meg.
Jongwoon idegesen hátravágta magát az ülésen és bámult kifelé az ablakon.
- Ígérd meg nekem! - emelte fel a hangját Jungsoo mire barátja összerezzent és felé fordult. - Ígérd ezt meg nekem! Ha bármi történik, vigyázz rá helyettem! - kiabálta Jungsoo idegesen.
A légkör olyan feszültté vált, hogy levegőt is nehezen lehetett venni. Miután néhány percig figyelte Jongwoon a mellette ülő társát, észrevett valamit.
Jungsoo folyamatosan a visszapillantó tükör és az út között kapkodta a tekintetét. Mikor Jongwoon meg akart fordulni, hogy hátra nézzen a két ülés között, Jungsoo megragadta a mellkasát és hátra nyomta az ülésen.
- Ya! - kiáltott fel Jongwoon. 
- Kell tennem egy kis kitérőt. 
- Mi van?
- Mikor befordulok azon a sarkon - bökött a fejével az irányba - megállok, és te kiszállsz. Megértetted?
- Mégis mit képzelsz? - motyogta az orra alatt Jongwoon majd megpróbált megint hátra nézni mire Jungsoo hirtelen elrántotta az üléstől és újra nekivágta.
- Megértetted? - kiabálta. 
Jongwoon tudta, hogy valami nincs rendben, de nem ellenkezhetett barátjával. 
- Rendben. - nyelt egy nagyot, majd mikor Jungsoo lekanyarodott egy buszmegállóba megállt, mire Jongwoon azonnal kiugrott az autóból és visszanézett barátjára.
- Ígérd meg! - nézett Jungsoo vissza rá.
Jongwoon hirtelen visszahőkölt majd remegni kezdtek a lábai.
- Ya... miért sírsz? - suttogta maga elé.
- Bízom benned. - mondta Jungsoo, majd áthajolt az anyósülésen és bevágta Jongwoon előtt az ajtót.
Ahogy az ajtó becsapódott rálépett a gázra és a megengedettnél többel hajtani kezdett tovább az úton. 
Jongwoon az autó után fordult és nézte, ahogy távolodik, majd nem sokkal később, két fekete sötétített ablakú autó száguldott el mellette.
Hirtelen villámcsapásként érte, hogy mégis mi történik.
- A francba. - suttogta, majd futni kezdett.
Még alig ugyan, de látta Jungsoo autóját ahogy menekül, azonban hirtelen eltűnt a szeme elől. A látványtól a lábai földbe gyökereztek és a szíve a torkában dobogott. Könnyek futottak végig az arcán, majd ahogy csak tudott futni kezdett, közben pedig a könnyeit törölgette.
Mikor a kereszteződéshez ért, a térdeire rogyott és az a gombóc a torkában fojtogatni kezdte. Jungsoo autóját oldalról elsodorta egy kamion. 
A két fekete autó is ott állt. Az egyik férfi benézett Jungsoo autójába majd mikor visszafordult társai felé, akik az autóban ültek, nyújtott ujjait meglegyintette a nyaka előtt.
Halott.
Visszaült az autóba, majd elhajtottak, az emberek pedig egyre csak gyűltek a füstölő kocsi köré, mentők szirénázása hasított bele az emberek beszédébe. 
Jongwoon hangosan zokogni kezdett, miközben előredőlt és tenyereire támaszkodott.

Istenem

Mit tettem?

» 12.rész - One Shot

12.rész
One Shot

Mikor Jongwoon belépett az üres lakásba, fáradtan dőlt neki a falnak. Tekintetét a plafonra emelte, és mélyeket lélegzett. 

- Sohee? 

Miután nem jött válasz, ellökte magát a faltól és beljebb sétált. Az üresen tátongó nappali látványa olyan érzés volt, mintha gyomron vágták volna.

- Sohee? - nyitott be a szobájába.

A lánynak nyoma sem volt. Mintha csak egy álom lett volna, az itt léte, és most ébredt fel. A felismerés, hogy minden összedőlt akár egy kártyavár, borzalmas sebeket tépett fel, és a magány sötétjét borította lelkére. 

Fájt bevallani, de voltak napok, percek, pillanatok, mikor elhitte, hogy kiléphet a szerepből amit mások miatt kell játszani. Hiába a remény, újra rá kellett eszmélnie, hogy csak halálában szabadulhat meg R-től. Más lehetőség nincs.

- Mi a helyzet? - lépett So Ah a padomhoz, mire felkaptam a fejem. 

- Mi lenne? - dörzsöltem meg a szemeimet, majd nagyot ásítottam és vettem észre, hogy már véget is ért az óra.

- Mit csinálsz éjszakánként, hogy ilyen fáradt vagy? - kérdezte huncut mosollyal az arcán, majd odahúzott egy széket és leült.

- Természetesen alszom. - mosolyodtam el. - Legalább is próbálok.

Ezek után kínos csend telepedett ránk. Tudtam, hogy nem tudom elég jól leplezni, azt, hogy nem vagyok a legfényesebben, de próbálkoztam. Azt is tudtam, hogy So Ah tudja, hogy valami történt azonban nem akar faggatózni. 

El kéne mondanom neki mindent?

- So Ah.. - fordultam felé. Ezúttal elhagytam a kamu mosolyt, és őszintén, azzal a kétségbeesett arccal néztem rá, ahogy eddig is kellett volna. - Az a helyzet... - kezdtem bele a mondandómban azonban, belém fagytak a szavakba. Nem tudtam hogy kéne kezdenem.

- Sohee? - fogta meg a kezem.

- Ah, mindegy. - mosolyogtam rá.

Nem megy. Nem tudom összeszedni a gondolataim.

Amióta eljöttem Jongwoon lakásából, még egy üzenetet sem váltottunk. Telnek a napok, hetek és kezd minden elhomályosodni. Szörnyen éreztem magam. Az első néhány nap volt a legkínzóbb. Hiánya elviselhetetlen volt, és egész nap a telefonom szorongattam, hátha felkeres, de nem tette.

Vajon ő is arra várt, hogy majd én keresem? Nem éreztem, hogy én kéne előbb felkeressem. Nem akartam utána futni, mint egy bolond, főleg azok után, hogy rájöttem hazugságaira. Azt akartam, hogy ő kezdeményezzen, de nem tette. Két bolond, ezek voltunk mi, várva a másikra, hogy lép, legyőzve a büszkeségét. Büszkeség.. meg se fordult a fejemben, hogy nem a büszkeség az ami Jongwoont visszatartja.

Eltelt az első hét, és kezdtem rájönni, hogy ez nem a világ vége. Borzalmasabban éreztem mégis magam, hiszen ráébredtem: tudok élni nélküled. 

Az élet nem állt meg, ugyanúgy iskolába jártam, ugyanúgy dolgoztam, ugyanúgy reggel felkelt a nap. Míg ragaszkodtam hozzá, el se tudtam volna képzelni ilyet. Ha néhány héttel ezelőtt megkérdezte volna valaki, hogy mi lenne, ha R soha többé nem írna, biztosan azt válaszoltam volna, hogy belehalnék. Végül miután elvesztettem, megtanultam élni nélküle. Mert az élet nem állt meg nélküle, bármennyire is szerettem volna.

- 1 hónappal később - 

Tisztán emlékszem arra a napra. Arra a bizonyos keddi napra. Miután végeztem a munkával hazafelé tartottam. Nem siettem haza, élveztem az esti levegőt, és a csendet. Felsétáltam a lépcsőn, azonban útközben, megláttam Jongwoont magam előtt sétálni. Lépteim lelassultak, és levegőt is alig mertem venni. Nem akartam, hogy észrevegyen. Lassan, hangtalanul sétáltam biztonságos távolságba lemaradva tőle. Mikor felért a lépcsőn egyből a  lakása ajtajához sétált, és a zsebében keresni kezdte a kulcsait. Lassan én is felértem, azonban megtorpantam. 

Megtanultam élni nélküled.

Azonban akkor, abban a pillanatban, mikor újra láttam, minden összedőlt. Minden amit kemény erővel építettem, hogy túlélhessem nélküle a napokat. Éreztem, hogy összeszorul a torkom és nehéz minden lélegzetvétel. Erős akartam lenni, és aszerint viselkedni. Nagy levegőt vettem és a szomszéd ajtóhoz sétáltam. Mikor megálltam az ajtóm előtt, éreztem tekintetét magamon, ahogy néhány méterrel mellettem a szomszéd ajtóban állt és figyelt. Nem mertem visszanézni rá. Gyorsan kihalásztam a kulcsomat a táskámból, majd beléptem az ajtón. Épphogy becsuktam magam után, a kezemet a számra tapasztottam és halkan zokogni kezdtem.

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Nem akartam látni, mert tudtam, hogy ez lesz hiába próbáltam hitegetni magam az ellenkezőjével. Ledobtam a táskámat, majd leültem az ágyam szélére.

Aznap éjjel úgy zakatolt a szívem mint még soha. Könnyek kínozták szemeimet és úgy éreztem, hogy a halál megváltás lenne számomra.

Így teltek a napok, hetek, aztán újabb 1 hónap múlva egy csütörtöki napon, történt valami.

Az óra hajnali kettőt mutatott, mikor hangos csörömpölésre keltem. Felültem az ágyamon és megdörzsöltem a szemeimet. A fal túloldalán volt Jongwoon lakása ahonnan hangos zajok szűrődtek ki. Fáradtan a fal felé fordultam és fülelni kezdtem. Férfiak hangját hallottam, ahogy kiabálnak, majd egy éles hang hasított bele az addig csendes éjszakába. Ijedtemben felkiáltottam.

Pisztolylövés.

Felugrottam az az ágyamból és felkapcsoltam a villanyokat. Félve a falhoz tapasztottam a fülem és hallgatózni kezdtem. Hirtelen csend lett. Semmilyen kis aprócska zaj sem hallatszott, ami nagyon megrémisztett. 

Az ajtóhoz szaladtam, elfordítottam benne a kulcsot és kisiettem a folyosóra. Jongwoon lakásának ajtaja csukva volt. Odaléptem, majd lassan lenyomtam a kilincset mire az ajtó kinyílt. Mikor benyitottam, olyan érzésem volt mintha tornádó söpört volna végig a lakáson. Székek felborulva, törött poharak a földön. 

Az a pisztolylövés...

Berohantam Jongwoon szobájába és az első dolog amit láttam az Ő volt, ahogy az ágya előtt a földön ült és a semmibe meredt. A második pedig az, hogy 2 férfi feküdt előtte a földön. A számhoz kaptam a kezem. 

Halál szaga volt a levegőnek.

A szőnyeg véres volt, a parketta, Jongwoon ágya, a ruhái, a másik 2 férfi. Mindent vér borított. Jongwoon fel sem figyelt arra, hogy itt vagyok. 

Halott.

Odasiettem és előtte térdre rogytam majd arcát a két kezem közé fogtam.

- Jongwoon? - szólítgattam miközben próbáltam nyugodt hangnemben beszélni. Próbálkozásom kudarcba fulladt, miután tekintetét rám emelte és megláttam véres arcát. Könnyes lett a szemem, de próbáltam erős maradni.

- Mi történt? - kezdtem a pólóm ujjával törölgetni az arcát. 

Nem szólt semmit. Miután letöröltem az arcát visszasiettem a lakása ajtajához és bezártam nehogy bejöjjön valaki.

Mit tegyek?

Visszasétáltam a szobájába, ahol Jongwoon még mindig a földön ült karját szorongatva.

Hogy nem vettem eddig észre?

Odasiettem majd alaposan szemügyre vettem.

- Te egy késsel a párnád alatt aludtál eddig? - kérdeztem lepetten mikor megláttam a mellette heverő véres kést.

Hirtelen kezdett valamiféle kép kirajzolódni előttem a történtekről. 

Bizonyára a késsel ölhette meg azt a két férfit, de akkor mi volt az a pisztoly lövés?

Lenéztem rá, majd leguggoltam és levettem a kezét a karjáról, Ruhája teljesen átázott a vértől azon a helyen.

- Meglőttek?! - kiáltottam fel. - Istenem. - ugrottam fel, majd a fejemet kezdtem fogni. - Most azonnal hívok egy mentőt. - motyogtam az orrom alatt, majd mikor megfordultam, hogy kimenjek Jongwoon elkapta a csuklom és visszarántott.

- Nem lehet. - mondta, majd a két holttestre nézett.

Igaza van...

- Akkor mégis mit tegyek? - kiabáltam. Nagyon meg voltam rémülve. Ki ne lett volna a helyemben?

- Hívd fel Rin-t. - engedte el a csuklom, majd megpróbált felállni a földről. Odaléptem és megfogtam a karját, hogy felsegítsem. - Ki kell szednie ezt belőlem. - nézett le a sebére.

- Rendben. - suttogtam.

Hogy keveredhettem ebbe az egészbe bele?

Elengedtem Jongwoont, mire ő egy kézzel megpróbált kibújni a véres pólójából.

- Várj, segítek. - sóhajtottam.

Megfogtam a pólója szélét majd kibújtattam belőle. Persze most jöhetne az a rész, hogy "jaj az a test", de valahogy abban a helyzetben nem tudott érdekelni, hogy van-e kocka, és milyen. A legkevésbé sem tudott lekötni, és őszintén nagyon nem is figyeltem.

- Addig míg megjön szorítsd oda. - adtam vissza neki a pólóját. - Már úgyis csupa vér.

Bólintott egyet majd elvette tőlem, azonban mikor megfordult, kikerekedtek a szemeim. Nem mertem megkérdezni, pedig nagyon is érdekelt, hogy mi az a hatalmas tetoválás a hátán.

Az egész hátát eltakarta, különböző mintákat tudtam csak kivenni belőle, írásjeleket, amiket nem tudtam elolvasni. 

Mégis mi ez?

Magam se tudom miért lepett meg ennyire, egy tetoválás. Volt egy megérzésem, hogy nagyobb jelentősége van, mint azt elsőre gondolná az ember.

- Maradj már nyugton! - szólt rá Rin, miközben a golyót kereste a sebében.

- Legalább valami fájdalom csillapítót adhatnál! - sziszegte Jongwoon. Arcán gyöngyöztek az izzadtság cseppek a fájdalomtól.

- Biztos tudod, hogy kell ezt csinálni? - kérdeztem kétségbeesetten Rint.

- Nem ez az első alkalom, ne aggódj.

Oh...

Jongwoon az ebédlő asztalon ült Rin pedig előtte, kissé lehajolva próbálta ellátni a sebét.

- Sohee, hozz valamit amit szoríthat. 

Körbe pásztáztam a szobát a tekintettemmel de semmit sem tűnt megfelelőnek a feladathoz. 

- A francba Rin, mi  lesz már? - szenvedett Jongwoon.

- Sohee? - kiabálta Rin, mire odaléptem az asztalhoz és megfogtam Jongwoon kezét, mire mindketten lepetten néztek rám.

- Nem éppen erre gondoltam. - mondta Rin, majd újra a seb felé fordult.

- Törd el, ha akarod. - mosolyogtam rá Jongwoonra, mire ő a szájához emelte a kezem és lágy csókot lehelte rá, mitől elöntött a forróság. Mielőtt elemelte volna kezem a szájától, kinyitotta szemeit, kábító pillantást vetve rám.

- Essünk túl rajta. - tette vissza kezem az asztalra, de nem engedte el.

Felültem én is asztalra, majd megszorítottam a kezét.

- Gyors leszek, rendben? - mondta Rin, majd éreztem, ahogy Jongwoon megszorítja a kezem, de én csak azt a  hatalmas tetoválást figyeltem, ami a hátán díszelgett. 

» 11.rész - Colder than the darkest sea

11. rész

Colder than the darkest sea

Miután Rin elhagyta a lakást és Jongwoon után  ment elmerengtem a történteken. Hirtelen villámcsapásként hasított belém újra a felismerés, hogy Jongwoon ki is valójában. Lassan leültem a kanapéra, majd a fejemet kezdtem fogni.
 "Ő majd vigyáz rád." 
Hallottam Jungsoo hangját. Megráztam a fejem, majd hátradőltem és a plafont kezdtem bámulni.
- Sosem találkozhattok. - motyogtam az orrom alatt.
Mégis mi a fene ez? Miért rejtegette előlem Jongwoont a bátyám? És miért nem kerülhet a közelembe? Körözött személy lenne? Egy bűnöző? Egy gyilkos? Nem értem.
Valahogy nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy az ágyában aludjak. Úgy éreztem magam mint aki az örök szerelméből ábrándult volna ki.
Mégis minek teperek vagy próbálkozok? Soha nem fogja bevallani, hogy ki ő válójában és ennek biztos oka van. Akkor legyen így...
Magamra húztam a kanapén heverő pokrócot, majd alatta összegömbölyödve bámultam az ajtót. A Hold fénye beszűrődött a nyitott ablakokon halványan bevilágítva a szobát. A pokrócon éreztem a vaníliás Tilbury kábító illatát, de ahelyett hogy elmámorított volna, csak felfordult a gyomrom és fájni kezdett a fejem.
Mikor már kezdett elkapni az álmosság éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Kipattantak a szemeim, majd ásítottam egyet miközben próbáltam kihalászni a telefont a zsebemből. Vakító fényétől kénytelen voltam hunyorogni. Az óra hajnali 2 órát mutatott, de Jongwoon még sehol sem volt.

" Ugye alszol már?

R. "

Fáradtan sóhajtottam egyet majd írni kezdtem.

" Nem. Az a bunkó szomszédom még nem jött haza. Zavar, hogy ilyen sokáig kimarad, azt sem tudja az ember, hogy jól van-e. Te gondolom otthon vagy, nem?"

Szánalmasan felnevettem, majd felültem és megdörzsöltem a szemeimet. Válaszát vártam, de már nem vert olyan hevesen a szívem, mint tegnap. Nem repkedtek a pillangók a hasamban és nem húzódott akaratlanul is mosolyra a szám. Minden közömbössé vált.

" Persze. Épp aludni készültem, csak gondoltam rád írok. 

R."

Könnyek gyűltek a szemembe miközben hüledezve meredtem magam elé. A plafonra emeltem tekintetem, hogy könnyeim ne folyjanak végig arcomon, miközben idegességemben a számat harapdáltam.

" Aludni? Igen? És mégis hol készülsz éppen aludni? Van egy olyan érzésem, hogy nem otthon tartózkodsz jelen pillanatban!" 

Begépeltem, majd hosszú percekig néztem. Újra és újra elolvastam, majd kitöröltem és átírtam.

"Értem. Akkor aludj jól."

Végül ez volt a válaszom.
- Tudod mit? - suttogtam magam elé remegő hangon. - Már nem is érdekel... Maradj magadnak a hazugságaiddal és titkaiddal. Nem tud érdekelni...




- Jongwoon! - kiabálta Rin, miközben a kihalt éjszakai sötétségébe burkolózott utcákon sétált sietve. - Jongwoon!
Hiába kiabálta nevét, nem jött válasz. Olyan hirtelen tűnt el a szemei elől, és nyelte el a város sötétsége, hogy nyoma sem maradt. Megfáradva állt meg, térdeire támaszkodva miközben mélyeket lélegzett és a könnyivel küszködött. Kisimította haját az arcából, miközben felegyenesedett és kivette a telefonját a kabátja zsebéből, majd néhány mélyebb lélegzetvétel után a füléhez emelte.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - ordította, miután felvették. Nem jött válasz.
- Hova mentél? Mondtam, hogy várj meg! Hol a francban vagy? - őrjöngött, majd miután erre sem érkezett válasz megpróbált lenyugodni.
- Jongwoon... - szólalt meg nyugodt hangon. - Ezt meg kell beszélnünk. Nem menekülhetsz előle.
Kínos csend telepedett rájuk. Ahogy elcsendesedtek a szavak annál nagyobb zűrzavar keletkezett a szívekben. Megannyi gondolat motoszkált a fejekben, de képtelenség lett volna szavakba önteni. Érzelmek, titkok, gondolatok és a velük járó terhek.
Nem tudott egyikük sem mit kezdeni velük. Lehetetlen volt. A pontosan felállított a terv, a makacs szív és az erős elme, mely tartotta magát ahhoz ami a kötelessége, amit rábíztak, kezdett összeomlani. A stabil, megdönthetetlen falak omladozni kezdtek, és az a sebzett szív amit takargatott, újra kinézett a falak mögül. 
- Rin... - szólalt meg halkan Jongwoon a telefonban. Hangja remegett a sírástól.
Mikor ráeszmélt, hogy Jongwoon miért nem szólt eddig semmit, hogy könnyek kínozzák szemeit melyek ellen mindeddig küzdött, kétségbeesett, hirtelen megszólalni se tudott. Csak mély levegőket vett, melyekkel nyugtatni próbálta magát, de mind hiába.
- Én.. Én nem tudom mit tegyek. - a gombóc a torkában alig engedte szóhoz jutni Jongwoont, anélkül, hogy könnyei végleg utat ne törnének maguknak. - Hogy... hogy mehetünk vissza? Én.. én nem akartam... nem szabadott volna. Soha nem kellett volna kiderüljön. Rin...

Elbuktam.

Rin könnyei is utat törtek maguknak. Kezét a szájához tapasztotta, hogy a férfi ne hallja kétségbeesett sírását. Néhány perc után erőt vett magán, és mély levegőt vett.
- Majd.. majd megoldjuk jó? Csak.. csak menj vissza, rendben? Nem lesz semmi baj. Csak ne.. ne menj el. Ne menekülj. Végigcsináljuk rendben? Nem hagyhatsz mindent magad mögött. - hiába próbált a szokott hangnemben beszélni, hangja el-el csuklott.

" Csak ne menj el." - visszhangoztak Rin szavai Jongwoon fejében.
Pedig amit Rin igazán mondani akart az az volt, hogy: Csak ne törj össze.




Másnap reggel is még Jongwoon-nak semmi nyoma nem volt. Nem akartam megvárni, míg egyszer csak hazaesik. Valamiért el akartam kerülni azt a kínos találkozást. Összeszedtem minden cuccomat és alaposan ügyeltem arra, hogy semmi se maradjon. Se egy hajcsat, se egy toll. Semmi se. Mintha itt se jártam volna. mintha semmi sem történt volna. És, hogy miért tettem?
Menekültem.
Azt hittem, ha úgy teszek mintha itt se lettem volna, akkor így lesz. Hogy azzal, hogy eltüntetem a nyomokat az emlékek is eltűnnek. Ostoba voltam, pedig csak felejteni akartam. Gyáva húzás volt, de akkor még nem tudtam, csak azt, hogy elfáradtam. Belefáradtam a titkokba, amikről tudom, hogy soha nem derülnek ki, hiába küzdenék értük.
Hiába küzdenék érte... Az egyetlen akit megkaphatnék az Jongwoon, de R-t sohasem, és számomra az egyik nem létezhet többé a másik nélkül.
Még mielőtt hazajött volna, fogtam a cuccaimat és hazamentem. Semmit nem hagytam hátra. Semmit magamból. Kiléptem az ajtón, és bár megtorpantam egy pillanatra tudtam, hogy nem nézhetek vissza. Nagy levegőt vettem, majd becsuktam magam után az ajtót.
Egy kósza könnycsepp.

Ez minden amit hagytam.

» 10.rész - Beautiful Lies

10.rész

Beautiful Lies

- Végre ez is megvan.  – ült fel az egyik bárszékre Jongwoon, majd rácsapott a pultra.
- Milyen érzés az utolsó napod után leülni és megpihenni? – mosolygott Jinho.
- Fantasztikus.
Lassan hátradöntötte fejét, majd lehunyta szemeit. Megkönnyebbülten sóhajtott, miközben fájó nyakát masszírozgatta.
- Holnap, estig dolgozik ugye? – nyitotta ki lassan szemeit s nézegette a sötét mennyezetet, melyről díszes csillárok lógtak.
- Igen. Akkor akarod elintézni?
- Ja. – vette el a kezét a nyakától, majd leugrott a székről.
- Sokat dolgoztál Jongwoon. Rád fér a pihenés.
- Tudom.
- Írj, ha valami történne, ha úgy van, feltartom Sohee-t, ha a szükség úgy hozná.
- Rendben.  - mosolyodott el Jongwoon, majd hátat fordított a pultnak. – Jó éjszakázást! – intett neki, majd zsebre vágta kezeit, s kisétált a bárból. 
Mikor kilépett a sötét utcára, megcsapta az esti hideg levegő, az autók zaja. Elővett egy szál cigarettát, majd meggyújtotta s mélyet szívott belőle. A füst, melyet a szél felkapott s magával sodort a sötét ég felé, lassan semmivé lett. Illata elpárolgott, színét elnyelte a fekete ég. 
Jongwoon olyan volt, mintha a Tilburry füstjével együtt akarta volna kifújni magából gondjait, s fájdalmait melyek belülről lassan kezdték felemészteni. Nehéz súly nehezedett vállaira, de előbb halt volna bele, minthogy bevallja bárkinek is.  Titokzatos szemei ugyanúgy ragyogtak a fényekben, s szőke tincsei ugyanolyan fényesen omlottak arcába.
Mennyi terhet képes elviselni valaki? Honnan tudja, hogy nem bírja már tovább?
A valóságban semmi fizikai súly nem nehezedik rá. Akkor mégis mitől zuhanna össze erőtlenül egy test, ha csak a lelke nehéz? Lehetséges ilyen?

" Holnap már mikor végzel, a saját lakásodba mehetsz haza.  Sajnálom, hogy csak most tudtam tenni az ügyben.

R."

- Az utolsó éjszaka... - sóhajtottam, majd becsúsztattam a telefont a zsebembe.
Még mindig nem tudtam felfogni, hogy Jongwoon R. Olyan lehetetlennek tűnik az egész. Milyen titkokat rejtegethet még az a barna szempár?
- Megjöttem. - nyitott be fáradtan Jongwoon.
- Hogy-hogy ilyen későn értél haza?
Mintha nem tudnám a választ...
- Jinho-val beszélgettem. Elrepült az idő...
- Miért vagy ilyen fáradt, ha csak beszélgettetek?
Kezdek túllépni egy bizonyos határt.
- Ya! - emelte fel a hangját. - Ne legyél ennyire kíváncsi!
- Ez az utolsó nap. - támaszkodtam neki a falnak. - Holnap hazamegyek.
- Igen? - kérdezte unottan, miközben levette a sapkáját, majd fáradtan besétált.
- R írta az előbb.
- Ja igen, a szeretetszolgálatos ürge. - töltött magának egy pohár vizet.
- Miért szólod le folyton? - tekintettemmel követtem minden egyes mozdulatát.
- Mert nevetséges.
- Mi olyan nevetséges?
- Az, hogy nem is ismered, mégis minden szavát elhiszed. De ő is ugyanilyen bolond.
- És ez neked miért is fáj?
- Nem mondtam, hogy fáj. - ivott bele a poharába.
- Talán féltékeny vagy? - vontam fel az egyik szemöldököm.
Jongwoon hirtelen elkapta a poharat a szájától, majd köhögni kezdett.
- Szóval igen.
- Ne álmodozz! - fordult felém, majd megtörölte a száját.
- Azt hiszed, téged nem tudnálak annyira szeretni, mint R-t? - komolyodtam el. - Őszintén szólva talán jobban is tudnálak szeretni, mint őt. De látom rajtad, hogy ezt akarod legkevésbé.
Szánalmasan nevetséges volt ezeket a szavakat úgy kimondani, és olyan őszinteséggel előadni, mintha nem tudnám, hogy R és Jongwoon ugyanaz a személy. Arca most is, mint általában, kifürkészhetetlen volt. Lepett, vagy talán szomorú? Nem lehet tudni. Olyan titkosan leplezi önmagát, hogy úgy érzem bármennyire is próbálkoznék, sose tudnám megfejteni.  Vagy talán dühös? Mérges rám, amiért ilyen dolgokkal bombázom, csak azért, hogy kiboruljon, és felszínre kerüljön az igazi énje. Hogy kimondja azokat a szavakat, amiket hallani szeretnék. Hogy elszólja magát és sok titka közül valamelyiket kifecsegje.
De Jongwoon nem szólt semmit.
Halványan elmosolyodott, majd letette a poharat az asztalra, és elszántan rám nézett.
- Szerintem te magad sem tudod, miket beszélsz. – mondta megvetően.
Arca megfeszült s homlokán apró ráncok jelentek meg. Olyan vadul nézett rám, mint egy vadászó farkas a prédájára.
- Sajnálom. – fordítottam el a fejem.
Vesztettem.
- Nem… - vett nagy levegőt Jongwoon mikor valaki kopogni kezdett ajtón. Mind ketten a hang irányába fordultunk, miközben nagyot sóhajtottunk.
- Aish. – ment oda az ajtóhoz Jongwoon, majd mikor kinyitotta Rin nézett rá lepetten.
- Mi van veled? Mitől vagy ilyen dühös? – kérdezte, majd arrébb lépett, hogy vethessen rám egy pillantást.
- Sohee, veszekedtetek?
- Nem. – vágta rá Jongwoon. – Mennem kell. – kerülte ki Rint, majd indult meg nagy léptekkel.
- Mégis hova? Most jöttél haza! – futottam utána, majd az ajtóba megtorpantam. Akkora Jongwoon már a lépcsőnél járt.
- Jinho-nál felejtettem valamit. – kiabálta vissza, majd lesietett a lépcsőn.
Hazug.
- Mi történt? – fordult felém Rin.
- Vesztettem. – mosolyodtam el, majd lassan becsuktam az ajtót, és beljebb sétáltam.
- Ezt, hogy érted? – jött utánam Rin.
- Mennyit tudsz Jongwoon-ról? – fordultam felé gyanakvóan.
- Miért kérdezed?
Van itt valami.
- Te ismered a kis titkait, igaz? – húztam fél mosolyra a számat.
Saját szánalmamon mosolyogtam csupán, mégis úgy tűnhettem előtte, mint aki megveti Jongwoon-t.
- Milyen titkokra gondolsz? – kérdezte Rin kissé zavartan.
Tudja.
Szánalmas mosolyra húztam ismét számat, majd lehajtottam a fejem.
- Sohee,  jól vagy? – lépett közelebb hozzám Rin.
Szemembe hazudnak. Azt hiszik, hülye vagyok, hogy sose jövök rá az igazságra. De ez csak egy R és Jongwoon kis titkaiból. Ki tudja hány vár még rám.
Ki tudja… el tudom-e viselni majd az összes titka súlyát, mi majd a vállamra nehezedik.



Az ég halk moraja törte meg a kora esti csendet. Sötét felhői lepelként borultak a tájra, eltakarva a Holdat.  Lassan feltámadt a szél, messzi tájakra fújva a Tilbury illatát. Messzibbekre, mint ameddig el tudott jutni.  A Rousseau kávézó falát támasztva, a mámorító füst végül célba ért. Addig pedig egy magányos szempár újra felemelte tekintetét a sötét égre, ami lassan apró könnyeit hullajtani kezdte érte.
- Jongwoon. – sétált oda hozzá Rin, mire a fiú egy mélyet szívott a cigijéből, aztán lassan ránézett. - Rájött.
A lány arcáról több idegesség volt leolvasható, mint a szőke füstbe burkolózott fiúról.
- Vége van.
Nem szólt semmit. Nem reagált semmit, mintha mi sem történt volna úgy csinált. Csak újra lehajtotta fejét, s szívott egy utolsót a cigaretta füstjéből.  Az ég könnyei gyorsan futottak végig arcán, s haja szőke tincsein, majd a földre érkezve sok kisebb darabra törtek. Eltűntek.
A füstöt elnyelte az eső, a szavakat elnyomta a cseppek kopogása, s a szív hangos kiáltását túlordította az ég mély dörgése.
Rin nagyot sóhajtott majd zsebre vágta kezeit.
- Mindjárt visszajövök. - sóhajtott fel a nő. - Ne menj sehova! - nézett rá Jongwoon-ra szigorúan. 
- Mégis hova mennék? - fújta ki a cigije füstjét.
- Nem tudom. - válaszolt Rin mire Jongwoon arcán szánalmas félmosoly jelent meg. - De te sem tudod. - fejezte be mondatát, mire a férfi elfordult. - Ne menj sehova. 

Ne próbálj meg elmenekülni, mikor szorul a hurok.

» 8.rész - My only dream, is about you and I

8.rész

My only dream, is about you and I

A cigaretta émelyítően kábító illatát még most is érzem, amikor magamba lélegzem az éltető oxigént, és tekintetem a kék égre emelem.  Azt az édes, vaníliás, füstös illatot, amit a Tilbury cigaretta árasztott magából.

- Boldognak kéne lenned. – mondta csodálkozva Rin, miközben az út szélén, egy padon ült, Jongwoon telefonja kijelzőjét nézegetve.

Kora reggel volt, hideg szellő suhant végig az utcákon, s a nap sugarai simogatták a Földet.

- Jongwoon. – nézett fel rá Rin.

A fiú zsebre vágott kezekkel állt előtte, miközben a távolba meredt. Rin szavára, sóhajtott egyet, majd kivett a zsebéből egy cigarettás dobozt, abból pedig egy szálat, a szájába vette, majd megnyújtotta. A füstöt, amit kilélegzett a reggeli szellő hamar a távolba fújta, az illatával együtt.

- Visszaszoktál? – lepődött meg Rin, s hangja kisebb dühöt sugárzott.

- Ja. – szívott egy mélyet.

- Miért? – állt fel a padról Rin, majd odanyújtott Jongwoon telefonját tulajdonosának.

- Nem tudom. – adott megint rövid választ, majd elvette a telefont, és a zsebébe csúsztatta.

- Hát nem veszed észre, hogy… - akadt el Rin, majd ökölbe szorított a kezét és nagy levegőt vett. Jongwoon félszemmel, kíváncsian ránézett, majd újra a távolba meredt. – Mindegy. Csinálj, amit akarsz. – kapta fel a táskáját Rin a padról, majd dühöngve elsétált.

Jongwoon utána fordult, és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy elsétál.

- Te mit vennél egy fiúnak? – néztem kíváncsian So Ah-ra, miközben a terem ablaka mellett ácsorogtunk.

- Mi? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Parfümöt? – gondolkodtam.

- Ja az jó, de kinek akarod? – jött közelebb és hajolt a képembe.

- Nem mindegy? – léptem hátrébb és sütöttem le a szemeimet.

- Naaa… - könyörgött. – Ide jár?

- Nem, de… - akadtam el, mikor megláttam Rin-t elsétálni a folyóson.  – Mindjárt jövök. – mondtam, majd kirohantam a teremből, Rin után.

- Rin! – kiabáltam, mire megfordult, és elmosolyodott. – Tudnál segíteni? – álltam meg előtte.

- Miben? – lepődött meg.

- Hát, izé… - vörösödtem el. – Miket szeret Jongwoon? – babráltam a pólóm szélével idegességemben.

Rin először lepetten nézett rám, majd elmosolyodott és mintha halk nevetés hagyta volna el a száját.

- Miért kérdezel ilyet?

- Csak… köszönet képpen akartam valamit, amiért befogadott meg.. ilyenek.

Ilyenek, mi? Bár csak ennyiről lenne szó…

- Szereti a parfümöket? – néztem fel Rin-re.

- Sohee, szerintem bármit veszel neki, annak örülni fog. – simogatta meg a fejem, majd hátat fordított, és lassan távolodni kezdett, a könyveivel a kezében.

Büszkén sétáltam végig az utcákon, miközben néha lenéztem a kezemben lévő kis ajándék szatyorra, amiben az ajándékom pihent.

Remélem tetszeni fog neki.

Mikor benyitottam a lakásba újra éreztem azt a kábító vaníliás cigaretta füstöt. Ahányszor éreztem ezt az illatot eszembe jutott, milyen érzés is volt Jongwoon karjai közt lenni.

Lassan becsuktam magam után az ajtót, majd körbe néztem. Tekintetem nem találta őt sehol. Kiléptem a cipőmből, letettem a táskámat a földre, majd óvatosan benyitottam Jongwoon szobájába. Az ágyán feküdt, karja a homlokán pihent, és mélyeket lélegzett.

Alszik?

Csendben besétáltam a szobába, majd az ágya mellett megálltam. Letettem a kis díszes szatyrot a földre, majd Jongwoon fölé hajoltam.

Nagyon fáradt lehetsz…

Elmosolyodtam, majd elvettem a mellette lévő pokrócot és óvatosan betakartam vele. Hosszú percekig néztem szőke tincseit – amikhez annyira hozzá szerettem volna érni - , a kezét – mit fogni szerettem volna, miközben sétálok - , száját – melyre egyre jobban vágytam -, majd kezemmel lassan az arca felé nyúltam. Minden egyes pillanat, ahogy a kezem egyre közelebb került arcához, egyre hosszabbnak tűnt. Minél közelebb jártam, annál melegebb lett, annál idegesebb lettem, és annál jobban kezdett belefagyni az idő a szobába. Végül, mielőtt elérhettem volna, elkaptam a kezem, és csalódottan hajtottam le a fejem.

Mégis mit művelek? Egy buta kislány mégis mit próbál elérni? Jongwoon nem egy ilyen lányt, hanem egy érett nőt akar maga mellé, mint amilyen Rin is. Túl nagy a korkülönbség… És ez csak az egyik probléma.

Lassan felemeltem a fejem, majd felsóhajtottam.

Szedd össze magad. Van jobb dolgod is, mint a bolond a szíved után futni.

Kisétáltam a szobából, csendesen becsuktam magam után az ajtót, majd kinéztem az ablakon. A Napot már szinte teljesen elnyelték a magas épületek s a sötétség lassan kezdte betakarni a tájat. Megfontolt lépteim alatt recsegett a parketta, és éreztem, ahogy a sötétség körbeölel engem.

Lefeküdtem a kanapéra, majd mikor magamra húztam az ott lévő takarót, magamba szívtam Jongwoon illatát. Nyakig magamra húztam, hogy jobban érezhessem s, hogy becsukva a szemeim elképzelhessem, hogy nem a takaró, hanem Ő az, aki ölel.

Hogy juthattam el idáig? És miért nem akarom egyáltalán elfojtani ezt az érzést? Miért engedtem ennyire könnyen neki? Miért szerettem bele egy olyan férfiba, aki sosem lehet az enyém?

Kivettem a kezem a takaró alól, majd kinyújtottam, hogy elvegyem a kávézó asztalon pihenő cigarettás dobozt. Ahogy az arcomhoz húztam a Tilbury jellegzetes illata csapta meg az orrom. Az a fájdalmas mégis gyönyörű vanília illat. Jongwoon illata.

- Aish… - ült fel lassan Jongwoon az ágyon, majd a fejéhez kapott és próbált magához térni. – Mi a..? – nézett körbe, majd levette magáról a takarót és lepetten nézegette.

Hirtelen felkapta a fejét, majd a telefonjáért nyúlt.

- Basszus. – mérgelődött, majd hívni kezdte Jinho-t.

- Ne haragudj. Elaludtam. – fogta a fejét.

- Gondoltam. Rád fért már.

- Sajnálom.

- Nem gond.

- Aish. – túrt idegesen a hajába. – Majd ledolgozom valamikor. Nem értem mitől ütöttem ki ennyire ma… - akadt el mikor lenézett a földre.

Az ablakon beszökő utcai kis fénypont rávilágított a kis csomagra.

- Jongwoon? – szólt bele Jinho.

- Mindegy. Leteszem. – mondta, majd kinyomta a telefont s ledobta maga mellé az ágyra.

Lehajolt a kis csomagért, majd belenyúlt és csodálkozva nézte a kis tárgyat, egy fekete bőr karkötőt.  Belecsúsztatta a zsebébe, majd lassan kisétált a szobából.  Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, majd mikor meglátta a kanapén alvó lányt elmosolyodott.

Odasétált hozzá, majd figyelni kezdte. Lehajolt, majd felvette a földről a cigis dobozát, és visszatette az asztalra. Önkénytelenül is mosolyra húzódott a szája, majd kezeit óvatosan becsúsztatta a lány alá, és felemelte. Bevitte a szobájába, majd lassan letette az ágyára. Fölé támaszkodott az ágyon és az arcát fürkészte, miközben az utca fényei beszöktek az ablakon, bevilágítva a szobát. Kósza gondolatok futottak át az agyán, olyanok is, amik addig soha, de volt olyan is, ami szinte mindennap ott motoszkált benne.  Óvatosan kisimította Sohee haját az arcából, hogy jobban láthassa. Keze az arcán megpihent, miközben szemeiben visszatükröződtek az ablakon beszökő fények.  Lassan lehunyta szemeit, majd a lány homlokához hajolt és lágy csókot lehelt rá. Szíve a mellkasában őrülten kalapált a boldogságtól és a fájdalomtól. Mikor ajkai lassan elváltak Sohee homlokától, a lányra nézett, aki mélyen aludt. Felsóhajtott, majd kihúzta magát, s néhány utolsó pillantást vetett rá, még mielőtt kisétált volna az ajtón.