» 12.rész - One Shot

12.rész
One Shot

Mikor Jongwoon belépett az üres lakásba, fáradtan dőlt neki a falnak. Tekintetét a plafonra emelte, és mélyeket lélegzett. 

- Sohee? 

Miután nem jött válasz, ellökte magát a faltól és beljebb sétált. Az üresen tátongó nappali látványa olyan érzés volt, mintha gyomron vágták volna.

- Sohee? - nyitott be a szobájába.

A lánynak nyoma sem volt. Mintha csak egy álom lett volna, az itt léte, és most ébredt fel. A felismerés, hogy minden összedőlt akár egy kártyavár, borzalmas sebeket tépett fel, és a magány sötétjét borította lelkére. 

Fájt bevallani, de voltak napok, percek, pillanatok, mikor elhitte, hogy kiléphet a szerepből amit mások miatt kell játszani. Hiába a remény, újra rá kellett eszmélnie, hogy csak halálában szabadulhat meg R-től. Más lehetőség nincs.

- Mi a helyzet? - lépett So Ah a padomhoz, mire felkaptam a fejem. 

- Mi lenne? - dörzsöltem meg a szemeimet, majd nagyot ásítottam és vettem észre, hogy már véget is ért az óra.

- Mit csinálsz éjszakánként, hogy ilyen fáradt vagy? - kérdezte huncut mosollyal az arcán, majd odahúzott egy széket és leült.

- Természetesen alszom. - mosolyodtam el. - Legalább is próbálok.

Ezek után kínos csend telepedett ránk. Tudtam, hogy nem tudom elég jól leplezni, azt, hogy nem vagyok a legfényesebben, de próbálkoztam. Azt is tudtam, hogy So Ah tudja, hogy valami történt azonban nem akar faggatózni. 

El kéne mondanom neki mindent?

- So Ah.. - fordultam felé. Ezúttal elhagytam a kamu mosolyt, és őszintén, azzal a kétségbeesett arccal néztem rá, ahogy eddig is kellett volna. - Az a helyzet... - kezdtem bele a mondandómban azonban, belém fagytak a szavakba. Nem tudtam hogy kéne kezdenem.

- Sohee? - fogta meg a kezem.

- Ah, mindegy. - mosolyogtam rá.

Nem megy. Nem tudom összeszedni a gondolataim.

Amióta eljöttem Jongwoon lakásából, még egy üzenetet sem váltottunk. Telnek a napok, hetek és kezd minden elhomályosodni. Szörnyen éreztem magam. Az első néhány nap volt a legkínzóbb. Hiánya elviselhetetlen volt, és egész nap a telefonom szorongattam, hátha felkeres, de nem tette.

Vajon ő is arra várt, hogy majd én keresem? Nem éreztem, hogy én kéne előbb felkeressem. Nem akartam utána futni, mint egy bolond, főleg azok után, hogy rájöttem hazugságaira. Azt akartam, hogy ő kezdeményezzen, de nem tette. Két bolond, ezek voltunk mi, várva a másikra, hogy lép, legyőzve a büszkeségét. Büszkeség.. meg se fordult a fejemben, hogy nem a büszkeség az ami Jongwoont visszatartja.

Eltelt az első hét, és kezdtem rájönni, hogy ez nem a világ vége. Borzalmasabban éreztem mégis magam, hiszen ráébredtem: tudok élni nélküled. 

Az élet nem állt meg, ugyanúgy iskolába jártam, ugyanúgy dolgoztam, ugyanúgy reggel felkelt a nap. Míg ragaszkodtam hozzá, el se tudtam volna képzelni ilyet. Ha néhány héttel ezelőtt megkérdezte volna valaki, hogy mi lenne, ha R soha többé nem írna, biztosan azt válaszoltam volna, hogy belehalnék. Végül miután elvesztettem, megtanultam élni nélküle. Mert az élet nem állt meg nélküle, bármennyire is szerettem volna.

- 1 hónappal később - 

Tisztán emlékszem arra a napra. Arra a bizonyos keddi napra. Miután végeztem a munkával hazafelé tartottam. Nem siettem haza, élveztem az esti levegőt, és a csendet. Felsétáltam a lépcsőn, azonban útközben, megláttam Jongwoont magam előtt sétálni. Lépteim lelassultak, és levegőt is alig mertem venni. Nem akartam, hogy észrevegyen. Lassan, hangtalanul sétáltam biztonságos távolságba lemaradva tőle. Mikor felért a lépcsőn egyből a  lakása ajtajához sétált, és a zsebében keresni kezdte a kulcsait. Lassan én is felértem, azonban megtorpantam. 

Megtanultam élni nélküled.

Azonban akkor, abban a pillanatban, mikor újra láttam, minden összedőlt. Minden amit kemény erővel építettem, hogy túlélhessem nélküle a napokat. Éreztem, hogy összeszorul a torkom és nehéz minden lélegzetvétel. Erős akartam lenni, és aszerint viselkedni. Nagy levegőt vettem és a szomszéd ajtóhoz sétáltam. Mikor megálltam az ajtóm előtt, éreztem tekintetét magamon, ahogy néhány méterrel mellettem a szomszéd ajtóban állt és figyelt. Nem mertem visszanézni rá. Gyorsan kihalásztam a kulcsomat a táskámból, majd beléptem az ajtón. Épphogy becsuktam magam után, a kezemet a számra tapasztottam és halkan zokogni kezdtem.

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Nem akartam látni, mert tudtam, hogy ez lesz hiába próbáltam hitegetni magam az ellenkezőjével. Ledobtam a táskámat, majd leültem az ágyam szélére.

Aznap éjjel úgy zakatolt a szívem mint még soha. Könnyek kínozták szemeimet és úgy éreztem, hogy a halál megváltás lenne számomra.

Így teltek a napok, hetek, aztán újabb 1 hónap múlva egy csütörtöki napon, történt valami.

Az óra hajnali kettőt mutatott, mikor hangos csörömpölésre keltem. Felültem az ágyamon és megdörzsöltem a szemeimet. A fal túloldalán volt Jongwoon lakása ahonnan hangos zajok szűrődtek ki. Fáradtan a fal felé fordultam és fülelni kezdtem. Férfiak hangját hallottam, ahogy kiabálnak, majd egy éles hang hasított bele az addig csendes éjszakába. Ijedtemben felkiáltottam.

Pisztolylövés.

Felugrottam az az ágyamból és felkapcsoltam a villanyokat. Félve a falhoz tapasztottam a fülem és hallgatózni kezdtem. Hirtelen csend lett. Semmilyen kis aprócska zaj sem hallatszott, ami nagyon megrémisztett. 

Az ajtóhoz szaladtam, elfordítottam benne a kulcsot és kisiettem a folyosóra. Jongwoon lakásának ajtaja csukva volt. Odaléptem, majd lassan lenyomtam a kilincset mire az ajtó kinyílt. Mikor benyitottam, olyan érzésem volt mintha tornádó söpört volna végig a lakáson. Székek felborulva, törött poharak a földön. 

Az a pisztolylövés...

Berohantam Jongwoon szobájába és az első dolog amit láttam az Ő volt, ahogy az ágya előtt a földön ült és a semmibe meredt. A második pedig az, hogy 2 férfi feküdt előtte a földön. A számhoz kaptam a kezem. 

Halál szaga volt a levegőnek.

A szőnyeg véres volt, a parketta, Jongwoon ágya, a ruhái, a másik 2 férfi. Mindent vér borított. Jongwoon fel sem figyelt arra, hogy itt vagyok. 

Halott.

Odasiettem és előtte térdre rogytam majd arcát a két kezem közé fogtam.

- Jongwoon? - szólítgattam miközben próbáltam nyugodt hangnemben beszélni. Próbálkozásom kudarcba fulladt, miután tekintetét rám emelte és megláttam véres arcát. Könnyes lett a szemem, de próbáltam erős maradni.

- Mi történt? - kezdtem a pólóm ujjával törölgetni az arcát. 

Nem szólt semmit. Miután letöröltem az arcát visszasiettem a lakása ajtajához és bezártam nehogy bejöjjön valaki.

Mit tegyek?

Visszasétáltam a szobájába, ahol Jongwoon még mindig a földön ült karját szorongatva.

Hogy nem vettem eddig észre?

Odasiettem majd alaposan szemügyre vettem.

- Te egy késsel a párnád alatt aludtál eddig? - kérdeztem lepetten mikor megláttam a mellette heverő véres kést.

Hirtelen kezdett valamiféle kép kirajzolódni előttem a történtekről. 

Bizonyára a késsel ölhette meg azt a két férfit, de akkor mi volt az a pisztoly lövés?

Lenéztem rá, majd leguggoltam és levettem a kezét a karjáról, Ruhája teljesen átázott a vértől azon a helyen.

- Meglőttek?! - kiáltottam fel. - Istenem. - ugrottam fel, majd a fejemet kezdtem fogni. - Most azonnal hívok egy mentőt. - motyogtam az orrom alatt, majd mikor megfordultam, hogy kimenjek Jongwoon elkapta a csuklom és visszarántott.

- Nem lehet. - mondta, majd a két holttestre nézett.

Igaza van...

- Akkor mégis mit tegyek? - kiabáltam. Nagyon meg voltam rémülve. Ki ne lett volna a helyemben?

- Hívd fel Rin-t. - engedte el a csuklom, majd megpróbált felállni a földről. Odaléptem és megfogtam a karját, hogy felsegítsem. - Ki kell szednie ezt belőlem. - nézett le a sebére.

- Rendben. - suttogtam.

Hogy keveredhettem ebbe az egészbe bele?

Elengedtem Jongwoont, mire ő egy kézzel megpróbált kibújni a véres pólójából.

- Várj, segítek. - sóhajtottam.

Megfogtam a pólója szélét majd kibújtattam belőle. Persze most jöhetne az a rész, hogy "jaj az a test", de valahogy abban a helyzetben nem tudott érdekelni, hogy van-e kocka, és milyen. A legkevésbé sem tudott lekötni, és őszintén nagyon nem is figyeltem.

- Addig míg megjön szorítsd oda. - adtam vissza neki a pólóját. - Már úgyis csupa vér.

Bólintott egyet majd elvette tőlem, azonban mikor megfordult, kikerekedtek a szemeim. Nem mertem megkérdezni, pedig nagyon is érdekelt, hogy mi az a hatalmas tetoválás a hátán.

Az egész hátát eltakarta, különböző mintákat tudtam csak kivenni belőle, írásjeleket, amiket nem tudtam elolvasni. 

Mégis mi ez?

Magam se tudom miért lepett meg ennyire, egy tetoválás. Volt egy megérzésem, hogy nagyobb jelentősége van, mint azt elsőre gondolná az ember.

- Maradj már nyugton! - szólt rá Rin, miközben a golyót kereste a sebében.

- Legalább valami fájdalom csillapítót adhatnál! - sziszegte Jongwoon. Arcán gyöngyöztek az izzadtság cseppek a fájdalomtól.

- Biztos tudod, hogy kell ezt csinálni? - kérdeztem kétségbeesetten Rint.

- Nem ez az első alkalom, ne aggódj.

Oh...

Jongwoon az ebédlő asztalon ült Rin pedig előtte, kissé lehajolva próbálta ellátni a sebét.

- Sohee, hozz valamit amit szoríthat. 

Körbe pásztáztam a szobát a tekintettemmel de semmit sem tűnt megfelelőnek a feladathoz. 

- A francba Rin, mi  lesz már? - szenvedett Jongwoon.

- Sohee? - kiabálta Rin, mire odaléptem az asztalhoz és megfogtam Jongwoon kezét, mire mindketten lepetten néztek rám.

- Nem éppen erre gondoltam. - mondta Rin, majd újra a seb felé fordult.

- Törd el, ha akarod. - mosolyogtam rá Jongwoonra, mire ő a szájához emelte a kezem és lágy csókot lehelte rá, mitől elöntött a forróság. Mielőtt elemelte volna kezem a szájától, kinyitotta szemeit, kábító pillantást vetve rám.

- Essünk túl rajta. - tette vissza kezem az asztalra, de nem engedte el.

Felültem én is asztalra, majd megszorítottam a kezét.

- Gyors leszek, rendben? - mondta Rin, majd éreztem, ahogy Jongwoon megszorítja a kezem, de én csak azt a  hatalmas tetoválást figyeltem, ami a hátán díszelgett. 

» 11.rész - Colder than the darkest sea

11. rész

Colder than the darkest sea

Miután Rin elhagyta a lakást és Jongwoon után  ment elmerengtem a történteken. Hirtelen villámcsapásként hasított belém újra a felismerés, hogy Jongwoon ki is valójában. Lassan leültem a kanapéra, majd a fejemet kezdtem fogni.
 "Ő majd vigyáz rád." 
Hallottam Jungsoo hangját. Megráztam a fejem, majd hátradőltem és a plafont kezdtem bámulni.
- Sosem találkozhattok. - motyogtam az orrom alatt.
Mégis mi a fene ez? Miért rejtegette előlem Jongwoont a bátyám? És miért nem kerülhet a közelembe? Körözött személy lenne? Egy bűnöző? Egy gyilkos? Nem értem.
Valahogy nem volt semmi kedvem ahhoz, hogy az ágyában aludjak. Úgy éreztem magam mint aki az örök szerelméből ábrándult volna ki.
Mégis minek teperek vagy próbálkozok? Soha nem fogja bevallani, hogy ki ő válójában és ennek biztos oka van. Akkor legyen így...
Magamra húztam a kanapén heverő pokrócot, majd alatta összegömbölyödve bámultam az ajtót. A Hold fénye beszűrődött a nyitott ablakokon halványan bevilágítva a szobát. A pokrócon éreztem a vaníliás Tilbury kábító illatát, de ahelyett hogy elmámorított volna, csak felfordult a gyomrom és fájni kezdett a fejem.
Mikor már kezdett elkapni az álmosság éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Kipattantak a szemeim, majd ásítottam egyet miközben próbáltam kihalászni a telefont a zsebemből. Vakító fényétől kénytelen voltam hunyorogni. Az óra hajnali 2 órát mutatott, de Jongwoon még sehol sem volt.

" Ugye alszol már?

R. "

Fáradtan sóhajtottam egyet majd írni kezdtem.

" Nem. Az a bunkó szomszédom még nem jött haza. Zavar, hogy ilyen sokáig kimarad, azt sem tudja az ember, hogy jól van-e. Te gondolom otthon vagy, nem?"

Szánalmasan felnevettem, majd felültem és megdörzsöltem a szemeimet. Válaszát vártam, de már nem vert olyan hevesen a szívem, mint tegnap. Nem repkedtek a pillangók a hasamban és nem húzódott akaratlanul is mosolyra a szám. Minden közömbössé vált.

" Persze. Épp aludni készültem, csak gondoltam rád írok. 

R."

Könnyek gyűltek a szemembe miközben hüledezve meredtem magam elé. A plafonra emeltem tekintetem, hogy könnyeim ne folyjanak végig arcomon, miközben idegességemben a számat harapdáltam.

" Aludni? Igen? És mégis hol készülsz éppen aludni? Van egy olyan érzésem, hogy nem otthon tartózkodsz jelen pillanatban!" 

Begépeltem, majd hosszú percekig néztem. Újra és újra elolvastam, majd kitöröltem és átírtam.

"Értem. Akkor aludj jól."

Végül ez volt a válaszom.
- Tudod mit? - suttogtam magam elé remegő hangon. - Már nem is érdekel... Maradj magadnak a hazugságaiddal és titkaiddal. Nem tud érdekelni...




- Jongwoon! - kiabálta Rin, miközben a kihalt éjszakai sötétségébe burkolózott utcákon sétált sietve. - Jongwoon!
Hiába kiabálta nevét, nem jött válasz. Olyan hirtelen tűnt el a szemei elől, és nyelte el a város sötétsége, hogy nyoma sem maradt. Megfáradva állt meg, térdeire támaszkodva miközben mélyeket lélegzett és a könnyivel küszködött. Kisimította haját az arcából, miközben felegyenesedett és kivette a telefonját a kabátja zsebéből, majd néhány mélyebb lélegzetvétel után a füléhez emelte.
- Mégis mit képzelsz magadról?! - ordította, miután felvették. Nem jött válasz.
- Hova mentél? Mondtam, hogy várj meg! Hol a francban vagy? - őrjöngött, majd miután erre sem érkezett válasz megpróbált lenyugodni.
- Jongwoon... - szólalt meg nyugodt hangon. - Ezt meg kell beszélnünk. Nem menekülhetsz előle.
Kínos csend telepedett rájuk. Ahogy elcsendesedtek a szavak annál nagyobb zűrzavar keletkezett a szívekben. Megannyi gondolat motoszkált a fejekben, de képtelenség lett volna szavakba önteni. Érzelmek, titkok, gondolatok és a velük járó terhek.
Nem tudott egyikük sem mit kezdeni velük. Lehetetlen volt. A pontosan felállított a terv, a makacs szív és az erős elme, mely tartotta magát ahhoz ami a kötelessége, amit rábíztak, kezdett összeomlani. A stabil, megdönthetetlen falak omladozni kezdtek, és az a sebzett szív amit takargatott, újra kinézett a falak mögül. 
- Rin... - szólalt meg halkan Jongwoon a telefonban. Hangja remegett a sírástól.
Mikor ráeszmélt, hogy Jongwoon miért nem szólt eddig semmit, hogy könnyek kínozzák szemeit melyek ellen mindeddig küzdött, kétségbeesett, hirtelen megszólalni se tudott. Csak mély levegőket vett, melyekkel nyugtatni próbálta magát, de mind hiába.
- Én.. Én nem tudom mit tegyek. - a gombóc a torkában alig engedte szóhoz jutni Jongwoont, anélkül, hogy könnyei végleg utat ne törnének maguknak. - Hogy... hogy mehetünk vissza? Én.. én nem akartam... nem szabadott volna. Soha nem kellett volna kiderüljön. Rin...

Elbuktam.

Rin könnyei is utat törtek maguknak. Kezét a szájához tapasztotta, hogy a férfi ne hallja kétségbeesett sírását. Néhány perc után erőt vett magán, és mély levegőt vett.
- Majd.. majd megoldjuk jó? Csak.. csak menj vissza, rendben? Nem lesz semmi baj. Csak ne.. ne menj el. Ne menekülj. Végigcsináljuk rendben? Nem hagyhatsz mindent magad mögött. - hiába próbált a szokott hangnemben beszélni, hangja el-el csuklott.

" Csak ne menj el." - visszhangoztak Rin szavai Jongwoon fejében.
Pedig amit Rin igazán mondani akart az az volt, hogy: Csak ne törj össze.




Másnap reggel is még Jongwoon-nak semmi nyoma nem volt. Nem akartam megvárni, míg egyszer csak hazaesik. Valamiért el akartam kerülni azt a kínos találkozást. Összeszedtem minden cuccomat és alaposan ügyeltem arra, hogy semmi se maradjon. Se egy hajcsat, se egy toll. Semmi se. Mintha itt se jártam volna. mintha semmi sem történt volna. És, hogy miért tettem?
Menekültem.
Azt hittem, ha úgy teszek mintha itt se lettem volna, akkor így lesz. Hogy azzal, hogy eltüntetem a nyomokat az emlékek is eltűnnek. Ostoba voltam, pedig csak felejteni akartam. Gyáva húzás volt, de akkor még nem tudtam, csak azt, hogy elfáradtam. Belefáradtam a titkokba, amikről tudom, hogy soha nem derülnek ki, hiába küzdenék értük.
Hiába küzdenék érte... Az egyetlen akit megkaphatnék az Jongwoon, de R-t sohasem, és számomra az egyik nem létezhet többé a másik nélkül.
Még mielőtt hazajött volna, fogtam a cuccaimat és hazamentem. Semmit nem hagytam hátra. Semmit magamból. Kiléptem az ajtón, és bár megtorpantam egy pillanatra tudtam, hogy nem nézhetek vissza. Nagy levegőt vettem, majd becsuktam magam után az ajtót.
Egy kósza könnycsepp.

Ez minden amit hagytam.

» 10.rész - Beautiful Lies

10.rész

Beautiful Lies

- Végre ez is megvan.  – ült fel az egyik bárszékre Jongwoon, majd rácsapott a pultra.
- Milyen érzés az utolsó napod után leülni és megpihenni? – mosolygott Jinho.
- Fantasztikus.
Lassan hátradöntötte fejét, majd lehunyta szemeit. Megkönnyebbülten sóhajtott, miközben fájó nyakát masszírozgatta.
- Holnap, estig dolgozik ugye? – nyitotta ki lassan szemeit s nézegette a sötét mennyezetet, melyről díszes csillárok lógtak.
- Igen. Akkor akarod elintézni?
- Ja. – vette el a kezét a nyakától, majd leugrott a székről.
- Sokat dolgoztál Jongwoon. Rád fér a pihenés.
- Tudom.
- Írj, ha valami történne, ha úgy van, feltartom Sohee-t, ha a szükség úgy hozná.
- Rendben.  - mosolyodott el Jongwoon, majd hátat fordított a pultnak. – Jó éjszakázást! – intett neki, majd zsebre vágta kezeit, s kisétált a bárból. 
Mikor kilépett a sötét utcára, megcsapta az esti hideg levegő, az autók zaja. Elővett egy szál cigarettát, majd meggyújtotta s mélyet szívott belőle. A füst, melyet a szél felkapott s magával sodort a sötét ég felé, lassan semmivé lett. Illata elpárolgott, színét elnyelte a fekete ég. 
Jongwoon olyan volt, mintha a Tilburry füstjével együtt akarta volna kifújni magából gondjait, s fájdalmait melyek belülről lassan kezdték felemészteni. Nehéz súly nehezedett vállaira, de előbb halt volna bele, minthogy bevallja bárkinek is.  Titokzatos szemei ugyanúgy ragyogtak a fényekben, s szőke tincsei ugyanolyan fényesen omlottak arcába.
Mennyi terhet képes elviselni valaki? Honnan tudja, hogy nem bírja már tovább?
A valóságban semmi fizikai súly nem nehezedik rá. Akkor mégis mitől zuhanna össze erőtlenül egy test, ha csak a lelke nehéz? Lehetséges ilyen?

" Holnap már mikor végzel, a saját lakásodba mehetsz haza.  Sajnálom, hogy csak most tudtam tenni az ügyben.

R."

- Az utolsó éjszaka... - sóhajtottam, majd becsúsztattam a telefont a zsebembe.
Még mindig nem tudtam felfogni, hogy Jongwoon R. Olyan lehetetlennek tűnik az egész. Milyen titkokat rejtegethet még az a barna szempár?
- Megjöttem. - nyitott be fáradtan Jongwoon.
- Hogy-hogy ilyen későn értél haza?
Mintha nem tudnám a választ...
- Jinho-val beszélgettem. Elrepült az idő...
- Miért vagy ilyen fáradt, ha csak beszélgettetek?
Kezdek túllépni egy bizonyos határt.
- Ya! - emelte fel a hangját. - Ne legyél ennyire kíváncsi!
- Ez az utolsó nap. - támaszkodtam neki a falnak. - Holnap hazamegyek.
- Igen? - kérdezte unottan, miközben levette a sapkáját, majd fáradtan besétált.
- R írta az előbb.
- Ja igen, a szeretetszolgálatos ürge. - töltött magának egy pohár vizet.
- Miért szólod le folyton? - tekintettemmel követtem minden egyes mozdulatát.
- Mert nevetséges.
- Mi olyan nevetséges?
- Az, hogy nem is ismered, mégis minden szavát elhiszed. De ő is ugyanilyen bolond.
- És ez neked miért is fáj?
- Nem mondtam, hogy fáj. - ivott bele a poharába.
- Talán féltékeny vagy? - vontam fel az egyik szemöldököm.
Jongwoon hirtelen elkapta a poharat a szájától, majd köhögni kezdett.
- Szóval igen.
- Ne álmodozz! - fordult felém, majd megtörölte a száját.
- Azt hiszed, téged nem tudnálak annyira szeretni, mint R-t? - komolyodtam el. - Őszintén szólva talán jobban is tudnálak szeretni, mint őt. De látom rajtad, hogy ezt akarod legkevésbé.
Szánalmasan nevetséges volt ezeket a szavakat úgy kimondani, és olyan őszinteséggel előadni, mintha nem tudnám, hogy R és Jongwoon ugyanaz a személy. Arca most is, mint általában, kifürkészhetetlen volt. Lepett, vagy talán szomorú? Nem lehet tudni. Olyan titkosan leplezi önmagát, hogy úgy érzem bármennyire is próbálkoznék, sose tudnám megfejteni.  Vagy talán dühös? Mérges rám, amiért ilyen dolgokkal bombázom, csak azért, hogy kiboruljon, és felszínre kerüljön az igazi énje. Hogy kimondja azokat a szavakat, amiket hallani szeretnék. Hogy elszólja magát és sok titka közül valamelyiket kifecsegje.
De Jongwoon nem szólt semmit.
Halványan elmosolyodott, majd letette a poharat az asztalra, és elszántan rám nézett.
- Szerintem te magad sem tudod, miket beszélsz. – mondta megvetően.
Arca megfeszült s homlokán apró ráncok jelentek meg. Olyan vadul nézett rám, mint egy vadászó farkas a prédájára.
- Sajnálom. – fordítottam el a fejem.
Vesztettem.
- Nem… - vett nagy levegőt Jongwoon mikor valaki kopogni kezdett ajtón. Mind ketten a hang irányába fordultunk, miközben nagyot sóhajtottunk.
- Aish. – ment oda az ajtóhoz Jongwoon, majd mikor kinyitotta Rin nézett rá lepetten.
- Mi van veled? Mitől vagy ilyen dühös? – kérdezte, majd arrébb lépett, hogy vethessen rám egy pillantást.
- Sohee, veszekedtetek?
- Nem. – vágta rá Jongwoon. – Mennem kell. – kerülte ki Rint, majd indult meg nagy léptekkel.
- Mégis hova? Most jöttél haza! – futottam utána, majd az ajtóba megtorpantam. Akkora Jongwoon már a lépcsőnél járt.
- Jinho-nál felejtettem valamit. – kiabálta vissza, majd lesietett a lépcsőn.
Hazug.
- Mi történt? – fordult felém Rin.
- Vesztettem. – mosolyodtam el, majd lassan becsuktam az ajtót, és beljebb sétáltam.
- Ezt, hogy érted? – jött utánam Rin.
- Mennyit tudsz Jongwoon-ról? – fordultam felé gyanakvóan.
- Miért kérdezed?
Van itt valami.
- Te ismered a kis titkait, igaz? – húztam fél mosolyra a számat.
Saját szánalmamon mosolyogtam csupán, mégis úgy tűnhettem előtte, mint aki megveti Jongwoon-t.
- Milyen titkokra gondolsz? – kérdezte Rin kissé zavartan.
Tudja.
Szánalmas mosolyra húztam ismét számat, majd lehajtottam a fejem.
- Sohee,  jól vagy? – lépett közelebb hozzám Rin.
Szemembe hazudnak. Azt hiszik, hülye vagyok, hogy sose jövök rá az igazságra. De ez csak egy R és Jongwoon kis titkaiból. Ki tudja hány vár még rám.
Ki tudja… el tudom-e viselni majd az összes titka súlyát, mi majd a vállamra nehezedik.



Az ég halk moraja törte meg a kora esti csendet. Sötét felhői lepelként borultak a tájra, eltakarva a Holdat.  Lassan feltámadt a szél, messzi tájakra fújva a Tilbury illatát. Messzibbekre, mint ameddig el tudott jutni.  A Rousseau kávézó falát támasztva, a mámorító füst végül célba ért. Addig pedig egy magányos szempár újra felemelte tekintetét a sötét égre, ami lassan apró könnyeit hullajtani kezdte érte.
- Jongwoon. – sétált oda hozzá Rin, mire a fiú egy mélyet szívott a cigijéből, aztán lassan ránézett. - Rájött.
A lány arcáról több idegesség volt leolvasható, mint a szőke füstbe burkolózott fiúról.
- Vége van.
Nem szólt semmit. Nem reagált semmit, mintha mi sem történt volna úgy csinált. Csak újra lehajtotta fejét, s szívott egy utolsót a cigaretta füstjéből.  Az ég könnyei gyorsan futottak végig arcán, s haja szőke tincsein, majd a földre érkezve sok kisebb darabra törtek. Eltűntek.
A füstöt elnyelte az eső, a szavakat elnyomta a cseppek kopogása, s a szív hangos kiáltását túlordította az ég mély dörgése.
Rin nagyot sóhajtott majd zsebre vágta kezeit.
- Mindjárt visszajövök. - sóhajtott fel a nő. - Ne menj sehova! - nézett rá Jongwoon-ra szigorúan. 
- Mégis hova mennék? - fújta ki a cigije füstjét.
- Nem tudom. - válaszolt Rin mire Jongwoon arcán szánalmas félmosoly jelent meg. - De te sem tudod. - fejezte be mondatát, mire a férfi elfordult. - Ne menj sehova. 

Ne próbálj meg elmenekülni, mikor szorul a hurok.

» 8.rész - My only dream, is about you and I

8.rész

My only dream, is about you and I

A cigaretta émelyítően kábító illatát még most is érzem, amikor magamba lélegzem az éltető oxigént, és tekintetem a kék égre emelem.  Azt az édes, vaníliás, füstös illatot, amit a Tilbury cigaretta árasztott magából.

- Boldognak kéne lenned. – mondta csodálkozva Rin, miközben az út szélén, egy padon ült, Jongwoon telefonja kijelzőjét nézegetve.

Kora reggel volt, hideg szellő suhant végig az utcákon, s a nap sugarai simogatták a Földet.

- Jongwoon. – nézett fel rá Rin.

A fiú zsebre vágott kezekkel állt előtte, miközben a távolba meredt. Rin szavára, sóhajtott egyet, majd kivett a zsebéből egy cigarettás dobozt, abból pedig egy szálat, a szájába vette, majd megnyújtotta. A füstöt, amit kilélegzett a reggeli szellő hamar a távolba fújta, az illatával együtt.

- Visszaszoktál? – lepődött meg Rin, s hangja kisebb dühöt sugárzott.

- Ja. – szívott egy mélyet.

- Miért? – állt fel a padról Rin, majd odanyújtott Jongwoon telefonját tulajdonosának.

- Nem tudom. – adott megint rövid választ, majd elvette a telefont, és a zsebébe csúsztatta.

- Hát nem veszed észre, hogy… - akadt el Rin, majd ökölbe szorított a kezét és nagy levegőt vett. Jongwoon félszemmel, kíváncsian ránézett, majd újra a távolba meredt. – Mindegy. Csinálj, amit akarsz. – kapta fel a táskáját Rin a padról, majd dühöngve elsétált.

Jongwoon utána fordult, és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy elsétál.

- Te mit vennél egy fiúnak? – néztem kíváncsian So Ah-ra, miközben a terem ablaka mellett ácsorogtunk.

- Mi? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Parfümöt? – gondolkodtam.

- Ja az jó, de kinek akarod? – jött közelebb és hajolt a képembe.

- Nem mindegy? – léptem hátrébb és sütöttem le a szemeimet.

- Naaa… - könyörgött. – Ide jár?

- Nem, de… - akadtam el, mikor megláttam Rin-t elsétálni a folyóson.  – Mindjárt jövök. – mondtam, majd kirohantam a teremből, Rin után.

- Rin! – kiabáltam, mire megfordult, és elmosolyodott. – Tudnál segíteni? – álltam meg előtte.

- Miben? – lepődött meg.

- Hát, izé… - vörösödtem el. – Miket szeret Jongwoon? – babráltam a pólóm szélével idegességemben.

Rin először lepetten nézett rám, majd elmosolyodott és mintha halk nevetés hagyta volna el a száját.

- Miért kérdezel ilyet?

- Csak… köszönet képpen akartam valamit, amiért befogadott meg.. ilyenek.

Ilyenek, mi? Bár csak ennyiről lenne szó…

- Szereti a parfümöket? – néztem fel Rin-re.

- Sohee, szerintem bármit veszel neki, annak örülni fog. – simogatta meg a fejem, majd hátat fordított, és lassan távolodni kezdett, a könyveivel a kezében.

Büszkén sétáltam végig az utcákon, miközben néha lenéztem a kezemben lévő kis ajándék szatyorra, amiben az ajándékom pihent.

Remélem tetszeni fog neki.

Mikor benyitottam a lakásba újra éreztem azt a kábító vaníliás cigaretta füstöt. Ahányszor éreztem ezt az illatot eszembe jutott, milyen érzés is volt Jongwoon karjai közt lenni.

Lassan becsuktam magam után az ajtót, majd körbe néztem. Tekintetem nem találta őt sehol. Kiléptem a cipőmből, letettem a táskámat a földre, majd óvatosan benyitottam Jongwoon szobájába. Az ágyán feküdt, karja a homlokán pihent, és mélyeket lélegzett.

Alszik?

Csendben besétáltam a szobába, majd az ágya mellett megálltam. Letettem a kis díszes szatyrot a földre, majd Jongwoon fölé hajoltam.

Nagyon fáradt lehetsz…

Elmosolyodtam, majd elvettem a mellette lévő pokrócot és óvatosan betakartam vele. Hosszú percekig néztem szőke tincseit – amikhez annyira hozzá szerettem volna érni - , a kezét – mit fogni szerettem volna, miközben sétálok - , száját – melyre egyre jobban vágytam -, majd kezemmel lassan az arca felé nyúltam. Minden egyes pillanat, ahogy a kezem egyre közelebb került arcához, egyre hosszabbnak tűnt. Minél közelebb jártam, annál melegebb lett, annál idegesebb lettem, és annál jobban kezdett belefagyni az idő a szobába. Végül, mielőtt elérhettem volna, elkaptam a kezem, és csalódottan hajtottam le a fejem.

Mégis mit művelek? Egy buta kislány mégis mit próbál elérni? Jongwoon nem egy ilyen lányt, hanem egy érett nőt akar maga mellé, mint amilyen Rin is. Túl nagy a korkülönbség… És ez csak az egyik probléma.

Lassan felemeltem a fejem, majd felsóhajtottam.

Szedd össze magad. Van jobb dolgod is, mint a bolond a szíved után futni.

Kisétáltam a szobából, csendesen becsuktam magam után az ajtót, majd kinéztem az ablakon. A Napot már szinte teljesen elnyelték a magas épületek s a sötétség lassan kezdte betakarni a tájat. Megfontolt lépteim alatt recsegett a parketta, és éreztem, ahogy a sötétség körbeölel engem.

Lefeküdtem a kanapéra, majd mikor magamra húztam az ott lévő takarót, magamba szívtam Jongwoon illatát. Nyakig magamra húztam, hogy jobban érezhessem s, hogy becsukva a szemeim elképzelhessem, hogy nem a takaró, hanem Ő az, aki ölel.

Hogy juthattam el idáig? És miért nem akarom egyáltalán elfojtani ezt az érzést? Miért engedtem ennyire könnyen neki? Miért szerettem bele egy olyan férfiba, aki sosem lehet az enyém?

Kivettem a kezem a takaró alól, majd kinyújtottam, hogy elvegyem a kávézó asztalon pihenő cigarettás dobozt. Ahogy az arcomhoz húztam a Tilbury jellegzetes illata csapta meg az orrom. Az a fájdalmas mégis gyönyörű vanília illat. Jongwoon illata.

- Aish… - ült fel lassan Jongwoon az ágyon, majd a fejéhez kapott és próbált magához térni. – Mi a..? – nézett körbe, majd levette magáról a takarót és lepetten nézegette.

Hirtelen felkapta a fejét, majd a telefonjáért nyúlt.

- Basszus. – mérgelődött, majd hívni kezdte Jinho-t.

- Ne haragudj. Elaludtam. – fogta a fejét.

- Gondoltam. Rád fért már.

- Sajnálom.

- Nem gond.

- Aish. – túrt idegesen a hajába. – Majd ledolgozom valamikor. Nem értem mitől ütöttem ki ennyire ma… - akadt el mikor lenézett a földre.

Az ablakon beszökő utcai kis fénypont rávilágított a kis csomagra.

- Jongwoon? – szólt bele Jinho.

- Mindegy. Leteszem. – mondta, majd kinyomta a telefont s ledobta maga mellé az ágyra.

Lehajolt a kis csomagért, majd belenyúlt és csodálkozva nézte a kis tárgyat, egy fekete bőr karkötőt.  Belecsúsztatta a zsebébe, majd lassan kisétált a szobából.  Egy pillanatra megtorpant az ajtóban, majd mikor meglátta a kanapén alvó lányt elmosolyodott.

Odasétált hozzá, majd figyelni kezdte. Lehajolt, majd felvette a földről a cigis dobozát, és visszatette az asztalra. Önkénytelenül is mosolyra húzódott a szája, majd kezeit óvatosan becsúsztatta a lány alá, és felemelte. Bevitte a szobájába, majd lassan letette az ágyára. Fölé támaszkodott az ágyon és az arcát fürkészte, miközben az utca fényei beszöktek az ablakon, bevilágítva a szobát. Kósza gondolatok futottak át az agyán, olyanok is, amik addig soha, de volt olyan is, ami szinte mindennap ott motoszkált benne.  Óvatosan kisimította Sohee haját az arcából, hogy jobban láthassa. Keze az arcán megpihent, miközben szemeiben visszatükröződtek az ablakon beszökő fények.  Lassan lehunyta szemeit, majd a lány homlokához hajolt és lágy csókot lehelt rá. Szíve a mellkasában őrülten kalapált a boldogságtól és a fájdalomtól. Mikor ajkai lassan elváltak Sohee homlokától, a lányra nézett, aki mélyen aludt. Felsóhajtott, majd kihúzta magát, s néhány utolsó pillantást vetett rá, még mielőtt kisétált volna az ajtón.

» 7.rész - You're my obsession, My confusion, My confession

7.rész

You're my obsession, My confusion, My confession

- Rousseau kávézó-

- Jinho! – szólt Jongwoon, majd lehuppant az egyik székre, felkönyökölt a pultra és lehajtotta fejét, mire Jinho lepetten fordult felé.

- Jongwoon? – pislogott.

- Adj munkát! – emelte fel hirtelen a fejét és tette össze a kezeit.

- Mi? Miért? Nem elég az a pincérkedős meló a Marco Polo-nál?

- Nem. – sóhajtott. – Kell a plusz pénz. Megígértem Sohee-nak, hogy segítek neki visszaköltözni.

- Mint R?

- Mint R… - bólogatott.

- De ugye tudod, hogy Sohee is itt dolgozik?

- De csak heti négyszer, nem?

- Igaz.

- Remek akkor a maradék három napra felvehetsz engem.

- Jó, de…

- Sohee, hétfőn, kedden, szerdán és pénteken dolgozik igaz?

- Igen, de…

- Akkor enyém a többi. – állt fel a székről Jongwoon.

- De…

- Kösz Jinho, örök hálám. – intett neki, miközben az ajtó felé tartott, majd kisétált rajta.

- Huh. – sóhajtott Jinho. – Meddig akarja még ezt csinálni?

Miután letettem a táskám a padomra, és leültem, ügyetlenül, egy kézzel próbáltam kiügyeskedni a könyveimet, mikor So Ah odalépett hozzám, és kivette  a könyveimet, majd elégedetten kihúzta magát.

- Köszi. – mosolyogtam rá.

- Nincs mit. – tette le a könyveimet a padra. – Még mindig nem értem, hogy lehettél olyan szerencsétlen, hogy eltörd a karod.

- Nem mondhatnám, hogy előnyös esés volt… meg amúgy is, nem tört el csak megrepedt. - nevettem kínosan miközben a másik kezemmel a tarkóm vakargattam.

- Aha… - szakított félbe s nézett rám furcsán. – Legalább R megjegyezte, hogy jó lenne, ha óvatosabb lennél? Ha már rám nem hallgatsz…

- Ami azt illeti… - gondolkodtam el.

Nem mondott ilyet, hiszen tudja, hogy nem elestem, hanem…

- Igen. – mondtam mosolyogva. – Szóval megpróbálok majd jobban vigyázni a jövőben.

- Remek. – bólintott So Ah. – Mikor veszik le a kötést?

- Jövő héten, ha minden igaz.

Az óra után, elgondolkodva sétálgattam a folyóson, miközben a telefonom szorongattam.

Mit tegyek?

Lépteim olyan lassúak voltak mintha hatalmas súlyok nehezednének a lábaimra, akadályozva engem. Tekintetem a földön tartottam és bár néztem, de nem láttam semmit. Csak gondolkodtam…

Elmondjam? Vagy nem kéne?

Megtorpantam, majd felemeltem a kezem, amelyikbe a telefonom volt és a sötét képernyőt kezdtem bámulni.

Miért ne mondhatnám? Ő R. Ő a mindenem…

Felsóhajtottam majd újra járkálni kezdtem.

Nem tudom…

- Sohee. – állt meg előttem valaki, mire megálltam, majd felnéztem rá.

- Tanárnő. – lepődtem meg.

- Ugyan. – legyintett, majd közelebb hajolt hozzám. – Nyugodtan hívhatsz Rin-nek amikor a többiek nincsenek itt. – mosolygott.

- Rendben. – mosolyogtam vissza rá.

- Fáj még a karod?

- Á, nem. Már szinte egyáltalán. Szépen gyógyul jövő héten, már le is veszik a kötést.

- Ennek örülök. Mostanában nem túl sok időm volt meglátogatni titeket, de remélem Jongwoon jól viselkedik veled.

- Igazából, amióta volt ez az eset nem igazán veszekedtünk… - gondolkodtam el.

- Remek. – mosolyodott el. – Add majd át neki üdvözletem.

- Rendben.

- 3 héttel később –

- Megint elmész? – néztem Jongwoon-ra, abbahagyva a mosogatást.

Mostanában szinte sosincs itthon…

- Igen. Dolgoznom kell. – mondta, majd felkapta a sapkáját az asztalról és a fejére húzta.

- Miért dolgozol ennyit?

- Valamiből élni kell. – válaszolt anélkül, hogy rám nézett volna.

- Jó, de…

- Majd jövök. – szakított félbe, majd kisietett az ajtón.

Felsóhajtottam, majd megtöröltem a vizes kezem és kivettem a telefonom a zsebemből.

"R.

Azt hiszem...." - kezdtem el írni, de lefagytam, majd hosszú percekig bámultam a telefonom kijelzőjét, kifejezéstelen arccal.

Nem... még nem.

Kitöröltem az üzenetet, majd levágtam a telefonom a konyhapultra. Idegesen a hajamba túrtam miközben fáradtan felsóhajtottam.

Ez így nem mehet tovább. Valamit muszáj nekem is lépnem, ahelyett, hogy csak R-re várok, hogy segít rajtam.

Belecsúsztattam a telefonom a zsebembe, majd kisiettem a lakásból.

Lassan nyitottam be Jinho kávézójába, miközben nagyokat sóhajtottam. Épphogy beléptem megcsapott a kávézó jellegzetes illata, a lágy zene és megnyugtató érzés volt látni az ismerős arcokat.

- Sohee. - csaptam össze a kezeimet magam előtt, majd elmosolyodtam. - Legyen ma szerencséd.

Remélem Jinho tud segíteni.

Mosolyogva indultam el a pult felé, mikor hirtelen egy ismerős arc tűnt fel a pult mögött. Megtorpantam, a mosoly pedig lassan eltűnt az arcomról, ahogy figyeltem minden apró mozdulatát. Úgy bámultam, mint akit megbabonáztak, mégis szomorú szemekkel őriztem őt. Olyan fáradtnak, és megviseltnek tűnt, amilyennek előttem még sohasem mutatkozott.

Ezért.... Ezért nincs szinte soha otthon.

De miért? Miért van itt?

Lehajtottam a fejem, majd nagy levegőt vettem, megfordultam és kisétáltam az ajtón.

Ez nyomasztó. Olyan érzés mintha egy helyben toporognék, míg mindenki elsuhan mellettem. Próbálnak segíteni, felkarolni, de ha elengednének, én erőtlenül esnék össze.

Semmire sem vagyok képes egyedül.

- Nem aludtál jól? – húzott So Ah egy széket a padomhoz, majd leült velem szembe és felkönyökölt az asztalomra, mire én unottan ránéztem.

- Nem igazán. – mondtam halkan.

- Meddig akarsz még itt ücsörögni? Már mindenki haza ment…

- Jó itt. – bámultam ki az ablakon.

- Máskor alig vártad, hogy haza mehess.

- De… most jó itt.

- Te tudod. – állt fel a székről, majd nyújtózkodott egyet. – De ne maradj túl sokáig. Sötétedés előtt menj haza.

- Rendben. – mondtam, miközben még mindig az ablakon bambultam kifelé, nézve a hulló leveleket, virágszirmokat, a hajladozó fákat, az embereket, az eget.

- Szia! – köszönt el, majd kisétált a teremből én meg egyedül maradtam.

Egyedül a gondolataimmal.

Nincs erőm innen felállni…

- Hát ez meg? – kérdezte Jongwoon lepetten mikor hazaért és Sohee-t nem találta otthon. – Hol a fenében lehet? – vakargatta a fejét.

Végül csak vállat vont, majd ledőlt az ágyára, ahol már hetek óta nem aludt. Sohee-nak adta a kényelmes ágyát, ő pedig kiköltözött a nappaliban lévő kis kanapéra.

Jongwoon mélyen beleszagolt a levegőbe, magába szippantva Sohee kábító illatát, amit az ágya őrzött. Bús szemei a plafonra meredtek, csak mellkasa mozgott, miközben levegőt vett. Úgy érezte lassan összeroppan a sok teher alatt. A múlt, a jelen, és a jövő terhei, mind az ő vállára nehezedtek. Azt hitte elbír velük, de most érzi, igazán, hogy milyen nehéz is, ellenállni a vágyainak.

Megvonni magát attól, amit igazán szeretne, azért, hogy a másiknak jobb legyen.

Végül lassan felült az ágyon, fél arcát pedig a tenyerébe temette. Fáradt volt, kimerült, és agyonhajszolt. Mindezt érte. De egy percig sem bánta.

Telefonja megszólalt, hogy üzenete jött. Éles hangja, belehasított a csendbe. Lassan kiemelte arcát a tenyeréből, majd kivette a telefonját a zsebéből és fáradtan bámulta a képernyőt.  Szemei lassan kikerekedtek, szívverése pedig felgyorsult.

„ R.

Én… még itt vagyok az iskolámban. Haza akartam menni, de…

De látom… Látom az ablakból azt a két alakot, akik elvittek. Ott állnak az iskola kapujában. Rám várnak? Mit csináljak? „

Rémülten léptem egyre hátrébb az ablaktól, miközben a telefonom szorongattam remegő kezemben.

Mit csináljak?

Lábaim is remegni kezdtek a rémülettől. Szinte újra hallottam a vasrúd hangját, ahogy karistolja a kemény betont, éreztem, ahogy hozzám vágódik, a fájdalom pedig végig hasít az egész testemen. A telefon kicsúszott a kezemből, és a karomat kezdtem szorongatni. Mintha fájna… mintha ütnének.

Nem akarom ezt újra…

- Rin! – kiabált bele a telefonba Jongwoon idegesen.

- Mi az? – válaszolt a nő lepetten, miközben otthon az asztalán pakolt.

- Hol vagy most?!

- Otthon. Miért?

- Menj vissza Sohee-ért!

- Miért? Mi történt? – kezdett Rin is megrémülni.

- Ott vannak. Csak nem adják fel. – mérgelődött, miközben keze ökölbe szorult.

- Miért nem mész te? – bár tudta a választ, úgy gondolta megér egy próbát.

- Rin… nem mehetek. Menj, kérlek. Siess! – nyomta ki a telefont Jongwoon, majd a fejéhez kapott és idegesen túrt a hajába.

Rin néhány pillanatig elgondolkodva nézte a telefonját, majd gyorsan felkapta a táskáját, és kirohant a lakásából.

A hideg földön ültem, a terem egyik sarkában, mint egy rossz gyerek, akit épp megbüntettek. Térdeimet átölelve ücsörögtem, miközben a sírás fojtogatta a torkomat.

Vajon elmentek már? Nem merem megnézni.

Hirtelen kinyílt a terem ajtaja, mire összerezzentem és rémülten néztem a hang irányába.

- Sohee? – lépett be Rin lepetten.

- Rin… - motyogtam halkan.

- Mit keresel még itt? Otthon kéne lenned. – jött oda hozzám, majd megragadta a karom és lassan felhúzott a földről.

- És te? - néztem rá lepetten. – Miért vagy itt?

- Vissza kellett jönnöm néhány papírért, amit itt felejtettem, és láttam, hogy égnek a lámpák a teremben.

Odarohantam a z ablakhoz, majd rémülten pásztáztam végig a tájat.

Elmentek?

- Gyere, haza viszlek. – sétált mögém Rin.

- Köszönöm.

Mintha…

Mintha csak Ő küldte volna értem, hogy segítsen.

Lassan nyitottam be a lakásba, miközben még mindig remegtek a kezeim és lábaim.  Mikor beléptem, és felemeltem a tekintetem a  földről, Jongwoon aggódó tekintete volt az első amit megpillantottam. Nem bírtam tovább. Olyan megnyugtató volt látni őt, hogy nem bírtam tovább elfojtani. A könnyek kiszöktek a szemeimből, és sietve folytak végig az arcomon. Nem próbáltam visszatartani őket, vagy leplezni. A forró könnycseppek szinte égették az arcom, ahogy végig peregtek rajta, majd a földre potyogtak, miközben én csak álltam, szipogtam és Jongwoon-t néztem. Hirtelen odalépett hozzám, majd átölelt, és szorosan magához húzott. Karjaimat köré fontam, és erőtlenül markoltam bele a pólójába. Fejét az enyémnek döntötte és simogatta, miközben én lehet, hogy sírtam, amiért féltem, de egyben boldog is voltam. Megnyugodtam, hogy ő velem van. Magamba szívtam jellegzetes illatát, ami most a cigaretta kábító füstjével keveredett.

Úgy éreztem soha sem akarom elengedni őt. Nem akartam abbahagyni a sírást, mert féltem, hogy ha elállnak a könnyek, elenged, és újra távol lesz tőlem. Annyira távol, hogy ne érhessem el, bármennyire is kapálózom.

Másnap reggel miután már hosszú percek óta ültem az ágyon, lassan a kezembe vettem a telefonom és írni kezdtem.

Már biztos. De, hogyan tovább?

Lassan bepötyögtem az üzenetem, majd miután elküldtem, mosolyogva bámultam ki az ablakon.

Jongwoon nehézkesen nyitotta ki a szemeit arra, hogy megszólalt a telefonja. Hunyorogva nyúlt el a telefonjáért, ami a kávézó asztalon pihent.

Tudta, hogy nem lenne szabad, de mosolygott.

Hogy így csak még nehezebb lesz neki, mégis ragyogott a szeme.

Bár hiába a mosoly, hiába a könny, ha nem látja senki, és nem is tudhatja senki. Mindenkivel éreztette a környezetében: - Nem érdemlem meg a boldogságot. -

„R.

Azt hiszem beleszerettem valakibe, akibe nem lett volna szabad.”

» 6.rész - When I Looked Into Your Eyes

6. rész

When I Looked Into Your Eyes

Meg fogok őrülni. 

Lassan hátranéztem, és még mindig láttam azt a bizonyos két alakot mögöttem jönni.

Mi a franc? Csak beképzelném magamnak?

A biztonság kedvéért a telefonom végig a kezemben volt, hogy ha bármi történne segítséget tudjak hívni.  Lépteim egyre gyorsabbak lettek, szívem egyre hevesebben kezdett dobogni a mellkasomban. Az ember nem hinné, hogy majd pont vele történnek szörnyű dolgok, de az igazság az, hogy bármikor kinézhet magának egy pszichopata, és úgy járhatsz, mint azok a lányok, kiknek történetét borzadva olvastad egykor a neten, vagy hallgattad barátidtól.

Ahogy egyre gyorsabban haladtam a telefonom megszólalt, hogy üzenetem jött. Megtorpantam, majd megnyitottam az üzenetet.

„Menj haza. Siess!

R.”

„Siess” ? Tényleg bajban vagyok? De miért? Nem csináltam semmit!

De épphogy végig futott ez az agyamon, valaki hátulról befogta a számat és lefogta a kezeimet.  Próbáltam hangot kiadni, de nem sikerült. Hiába ficánkoltam a karjai közt, mit érhetne el vele egy gyenge lány? Néhány pillanat volt az egész, aztán, egy darab szövetet nyomtak az orrom alá. Egy lélegzetvétel, majd még egy, pilláim pedig elnehezedtek, és álomba merültem.

- A francba. – csapta le telefonját az asztalra Jongwoon.

- Most mi legyen? Szerinted ők azok? – kérdezte aggódva Rin.

- Fogalmam sincs. Jungsoo nem említett egy szót sem arról, hogy kik voltak azok. – túrt idegesen ujjaival szőke fürtjeibe. 

Olyan volt mintha a szobába ezután az ablakon beszöktek volna a Csend tengerének hullámai, elárasztva az egész szobát, kínos csendbe burkolva azt. 

Végül Jongwoon törte meg a csendet.

- Megyek, megkeresem. – kapta fel a telefonját az asztalról, majd leindult az ajtó felé.

- Várj! – kapta el a karját Rin.

- Nem Sohee-t akarják! Téged akarnak! Előbb utóbb felveszik majd veled a kapcsolatot!

- Azt nem várhatom meg! – nézett vissza idegesen a nőre.

- És mégis, hogy akarod megtalálni? – engedte el Rin.

Jongwoon felemelte a kezét, amiben a telefonja volt majd rámutatott.

- Felkészültem erre is.

- Hogyan? – lett kíváncsi Rin.

Jongwoon fáradtan engedte le a karját maga mellé, majd megforgatta a szemeit.

- Szerinted, ha volt alkalmam Sohee telefonját a kezemben tartani úgy, hogy nem tud róla mégis mit tehettem vele?

- Nyomkövető? – kérdezte egy kis szünet után.

- Pontosan. – csettintett a fiú. – Amíg a telefonja be van kapcsolva nem lehet gond!

Hangfoszlányokat hallottam, fáztam, és éreztem, hogy valami szorítja a csuklóm. Lassan kezdtem magamhoz térni, majd mikor végre sikerült kinyitnom a szemem és felébrednem, csalódottan kellett ráébredjek: Nem álmodtam.

Egy régi, romos épületben voltam. Régen talán gyár lehetett, de mára már teljesen üres. Egy hatalmas üres tér, égbenyúló, magas, omladozó falakkal körbezárva. 

Itt senki se talál rám…

A hideg betonon ültem, ruháim koszosak voltak a portól, kezeim fájtak a kötelektől, amik a hátam mögött tartották őket, és libabőrős lettem ahányszor a törött ablakokon bekalandozó hideg szellő hozzám ért.

Megkísértem kiszabadítani a kezem, de rá kellett ébrednem, hogy esélyem sincs. 

Fáradtan dőltem hátra s döntöttem fejemet az omladozó falnak, miközben magamba szívtam a poros levegőt. 

- Mennyi idő telt el? – hallottam egy mély férfihangot.

Lassan a hang irányába fordítottam a fejem és megláttam a két alakot, aki követett, egy asztal mellett álltak és valamit pakolgattak rajta.

- Több mint egy óra. – válaszolta a másik.

Több mint egy óra? Mit akarnak velem?

- Kezdjük. – vett fel az egyik az asztalról egy hosszú csövet, majd a vállára csapta s elindult felém.

Rosszabbnál rosszabb gondolatok jutottak eszembe mikor arra gondoltam, hogy mire neki ez a nehéz cső. Nagyot nyeltem, majd újra megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de a kísérletem ismét kudarcot vallott és fáradtan döntöttem hátra a fejem.

- Beszélgessünk el egy kicsit. – guggolt le előttem és nézett a szemeimbe.

Hosszú fekete haja a szemébe lógott és egy sebhely díszelgett az arca bal felén. Ijesztő volt. 

- Nézze. Ha pénzt akar, akkor rossz helyen kopogtat. – húzódtam közelebb a falhoz. 

- Ismered R-t, igaz? – hasított bele a levegőbe mély hangja.

R?

Kínos csend költözött az épületbe miközben rémülten kattogtak a kerek az agyamban, hogy most mit csináljak, mit mondjak.

Nem tudom, mi folyik itt, de nem tűnnek jó embereknek. Lehet, veszélybe sodornám R-t, ha mondanék róla bármit is…

- R? – színleltem kisebb lepettséget. – Miről beszél?

Cinikus félmosolyra húzódott szája, mitől kissé megrémültem.

- Adj neki egy kis emlékeztetőt. – állt fel, majd nyomta a vasdarabot a másiknak a kezébe.

Rémülten néztem a férfira, kinek arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Dühöt, sajnálatot, örömöt… semmit.  Karja meglendült, a nehéz vasdarab pedig a karomnak csapódott, amitől felkiáltottam.

Ez jobban fáj, mint gondoltam!

Szinte még a könnyeim is kicsordultak a fájdalomtól. 

Ennek nyoma marad…

- Na emlékszel már? – guggolt le újra a másik.

- Nem tudom, miről beszél. Nem ismerek semmilyen R-t. – néztem elszántam a szemeibe. 

Sohee, vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye…

- Újra. – bökött felém a fejével miközben a másikra nézett.

Már automatikusan csuktam be a szemeimet, és húztam össze magam. Az erős vasrúd ezúttal a vállamon ért célt, és annyira fájt, hogy egy pillanatig az is átfutott az agyamon, hogy eltört valamelyik csontom. Vagy ha még nem is, majd elfog. Valamim biztosan… De akkor sem mondok semmit.

- Eszedbe jutott már?

- Hagyjanak már békén…

- Folytasd. Majd eszébe fog jutni valami. – állt fel, majd zsebre vágta a kezeit, és hátrébb lépett. 

Amennyire tudtam a falhoz simultam, és újra becsuktam a szemem, mintha már legalább ezerszer keresztülmentem volna ezen. Még hozzám sem ért semmi, de már éreztem a fájdalmat, már hallottam hangját a fejemben. Hallottam, ahogy karistolja az egyenetlen betont a vascső vége, ahogy végighúzzák rajta, majd mikor a hang elhallgatott, tudtam, már lendül is felém.  

De még mielőtt hozzámérhetett volna, hangos robbanásszerű hang, lengte be hirtelen  a hatalmas épületet. Hallottam, ahogy a vascső kiesik a férfi kezéből és idegesítő éles hanggal a földre hull. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy kezéből ömlik a vér, ő meg rémülten szorongatja. A másik férfi, elfordította a fejét, én meg követtem a példáját.

Egy pisztolylövés, egy robbanás. Ennyi volt az egész. És a sűrű szürke füst mögött, a bejáratnál, egy ember alakja kezdett lassan kirajzolódni.  Szívem hevesen vert, és egyre mélyebbeket szippantottam a poros levegőbe. 

R, te vagy az?

Megkönnyebbülten döntöttem a fejem a falnak, majd felnéztem és hálát adtam az égnek, hogy nem hagyott itt meghalni. 

- Rohadékok. – hallottam egy ismerős hangot, mire újra az alak felé fordultam.

A szürke fátyol lassan felszakadozott, és egyre tisztábban lehetett látni a benne rejtőző férfit.

- Jongwoon! – kiáltottam nevét, miközben könnyek kezdtek ragyogni a szemeimben.

A boldogságtól lett volna, vagy csak a sűrű porfelhő kényszerítette ki őket belőlem? Már nem tudom…

Úgy állt a bejáratnál, mint egy hős. Egy akció film főszereplője, aki épp megmenteni készül a világot.  Hirtelen mintha, amit eddig gondoltam és éreztem, 180 fokos fordulatot vettek volna. Minden megváltozott. 

Azon a napon, olyan hevesen vert a szívem, mint addig még soha. Mintha azért dobogott volna ilyen szaporán, mert sietett, kapkodott, hogy közöljön velem valamit. Valamit, amit akkor még nem értettem.

Jongwoon egy apró kis tárgyat hajított a két férfi felé, ami mikor földet írt, valami furcsa gázt engedett ki magától. Nem volt se színe, se szaga, viszont éreztem, hogy lassan kezd elnyomni az álom, pedig messze volt tőlem az a furcsa anyag. A két férfi lassan erőtlenül, hullott a földre, mint két rongybaba, és már én is kezdtem érezni, hogy nem tudok sokáig magamnál maradni.

Jongwoon hirtelen előttem termett, majd letérdelve, kezdte el kioldozni a kezeimet akadályozó köteleket.

Már alig voltam magamnál, de egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.

Mikor éreztem, hogy lehull a szorító kötél kezeimről, azok erőtlenül a földre zuhantak. Jongwoon felkapott a földről, majd kisietett velem az épületből. 

Idegesnek tűnt, és annyira sietett mintha a világ sorsa múlna azon, hogy sikerrel járjon.

Egy fekete autóhoz sietett, majd letett, de szorosan ölelt, nehogy elessek. 

Beültetett az anyós ülésre, majd rám húzta a biztonsági övet, aztán bevágta az ajtót, megkerülte a kocsit s beült sofőrülésre. 

- Jongwoon. – fogtam meg erőtlenül a pólója ujját. 

- Nemsokára rendben leszel és magadhoz térsz, ne aggódj. – mondta miközben kapkodva indította be az autót, és húzta ő is magára a biztonsági övét. 

Annyi kérdésem lett volna…

„Hogy találtál rám?”

„Mégis mit műveltél az előbb?”

„Miért kerestél meg?”

„Köszönöm…”

De nem voltam képes kimondani ezeket. Helyette mosolyogva néztem, ahogy a mellettem ülő férfi kósza szőke tincsei arcába hullnak, eltakarva azokat a titokzatos mély szempárt, amiről tudtam, hogy megannyi titkot rejt még. 

Akkor éreztem először azt, hogy én azokat a titkokat meg akarom fejteni. Azt a mély rejtelmes szempárt, szeretném sokáig, elmélyülve nézni. 

Én ezt az embert, meg akarom ismerni…

„R,

Elég mozgalmas napom volt. Összevesztem Jongwoon-al (a szomszédom), és még ráadásul el is raboltak. Felőled kérdezgettek, hogy ismerlek-e. Nem mondtam nekik semmit, tagadtam mindent, amiért fizetnem is kellett…
Miért keresnek téged? Tettél valami rosszat? 

Ugye tudod R, hogy én sosem árulnálak el, bármit is tettél, amiért most keresnek…

Lehet még a fogam is otthagytam volna, de Jongwoon hirtelen felbukkant a semmiből és megmentett. Olyan volt, mint egy hős. De azóta elég furcsán érzem magam. Lehet, beteg leszek? „