» 12.rész - One Shot

12.rész
One Shot

Mikor Jongwoon belépett az üres lakásba, fáradtan dőlt neki a falnak. Tekintetét a plafonra emelte, és mélyeket lélegzett. 

- Sohee? 

Miután nem jött válasz, ellökte magát a faltól és beljebb sétált. Az üresen tátongó nappali látványa olyan érzés volt, mintha gyomron vágták volna.

- Sohee? - nyitott be a szobájába.

A lánynak nyoma sem volt. Mintha csak egy álom lett volna, az itt léte, és most ébredt fel. A felismerés, hogy minden összedőlt akár egy kártyavár, borzalmas sebeket tépett fel, és a magány sötétjét borította lelkére. 

Fájt bevallani, de voltak napok, percek, pillanatok, mikor elhitte, hogy kiléphet a szerepből amit mások miatt kell játszani. Hiába a remény, újra rá kellett eszmélnie, hogy csak halálában szabadulhat meg R-től. Más lehetőség nincs.

- Mi a helyzet? - lépett So Ah a padomhoz, mire felkaptam a fejem. 

- Mi lenne? - dörzsöltem meg a szemeimet, majd nagyot ásítottam és vettem észre, hogy már véget is ért az óra.

- Mit csinálsz éjszakánként, hogy ilyen fáradt vagy? - kérdezte huncut mosollyal az arcán, majd odahúzott egy széket és leült.

- Természetesen alszom. - mosolyodtam el. - Legalább is próbálok.

Ezek után kínos csend telepedett ránk. Tudtam, hogy nem tudom elég jól leplezni, azt, hogy nem vagyok a legfényesebben, de próbálkoztam. Azt is tudtam, hogy So Ah tudja, hogy valami történt azonban nem akar faggatózni. 

El kéne mondanom neki mindent?

- So Ah.. - fordultam felé. Ezúttal elhagytam a kamu mosolyt, és őszintén, azzal a kétségbeesett arccal néztem rá, ahogy eddig is kellett volna. - Az a helyzet... - kezdtem bele a mondandómban azonban, belém fagytak a szavakba. Nem tudtam hogy kéne kezdenem.

- Sohee? - fogta meg a kezem.

- Ah, mindegy. - mosolyogtam rá.

Nem megy. Nem tudom összeszedni a gondolataim.

Amióta eljöttem Jongwoon lakásából, még egy üzenetet sem váltottunk. Telnek a napok, hetek és kezd minden elhomályosodni. Szörnyen éreztem magam. Az első néhány nap volt a legkínzóbb. Hiánya elviselhetetlen volt, és egész nap a telefonom szorongattam, hátha felkeres, de nem tette.

Vajon ő is arra várt, hogy majd én keresem? Nem éreztem, hogy én kéne előbb felkeressem. Nem akartam utána futni, mint egy bolond, főleg azok után, hogy rájöttem hazugságaira. Azt akartam, hogy ő kezdeményezzen, de nem tette. Két bolond, ezek voltunk mi, várva a másikra, hogy lép, legyőzve a büszkeségét. Büszkeség.. meg se fordult a fejemben, hogy nem a büszkeség az ami Jongwoont visszatartja.

Eltelt az első hét, és kezdtem rájönni, hogy ez nem a világ vége. Borzalmasabban éreztem mégis magam, hiszen ráébredtem: tudok élni nélküled. 

Az élet nem állt meg, ugyanúgy iskolába jártam, ugyanúgy dolgoztam, ugyanúgy reggel felkelt a nap. Míg ragaszkodtam hozzá, el se tudtam volna képzelni ilyet. Ha néhány héttel ezelőtt megkérdezte volna valaki, hogy mi lenne, ha R soha többé nem írna, biztosan azt válaszoltam volna, hogy belehalnék. Végül miután elvesztettem, megtanultam élni nélküle. Mert az élet nem állt meg nélküle, bármennyire is szerettem volna.

- 1 hónappal később - 

Tisztán emlékszem arra a napra. Arra a bizonyos keddi napra. Miután végeztem a munkával hazafelé tartottam. Nem siettem haza, élveztem az esti levegőt, és a csendet. Felsétáltam a lépcsőn, azonban útközben, megláttam Jongwoont magam előtt sétálni. Lépteim lelassultak, és levegőt is alig mertem venni. Nem akartam, hogy észrevegyen. Lassan, hangtalanul sétáltam biztonságos távolságba lemaradva tőle. Mikor felért a lépcsőn egyből a  lakása ajtajához sétált, és a zsebében keresni kezdte a kulcsait. Lassan én is felértem, azonban megtorpantam. 

Megtanultam élni nélküled.

Azonban akkor, abban a pillanatban, mikor újra láttam, minden összedőlt. Minden amit kemény erővel építettem, hogy túlélhessem nélküle a napokat. Éreztem, hogy összeszorul a torkom és nehéz minden lélegzetvétel. Erős akartam lenni, és aszerint viselkedni. Nagy levegőt vettem és a szomszéd ajtóhoz sétáltam. Mikor megálltam az ajtóm előtt, éreztem tekintetét magamon, ahogy néhány méterrel mellettem a szomszéd ajtóban állt és figyelt. Nem mertem visszanézni rá. Gyorsan kihalásztam a kulcsomat a táskámból, majd beléptem az ajtón. Épphogy becsuktam magam után, a kezemet a számra tapasztottam és halkan zokogni kezdtem.

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Nem akartam látni, mert tudtam, hogy ez lesz hiába próbáltam hitegetni magam az ellenkezőjével. Ledobtam a táskámat, majd leültem az ágyam szélére.

Aznap éjjel úgy zakatolt a szívem mint még soha. Könnyek kínozták szemeimet és úgy éreztem, hogy a halál megváltás lenne számomra.

Így teltek a napok, hetek, aztán újabb 1 hónap múlva egy csütörtöki napon, történt valami.

Az óra hajnali kettőt mutatott, mikor hangos csörömpölésre keltem. Felültem az ágyamon és megdörzsöltem a szemeimet. A fal túloldalán volt Jongwoon lakása ahonnan hangos zajok szűrődtek ki. Fáradtan a fal felé fordultam és fülelni kezdtem. Férfiak hangját hallottam, ahogy kiabálnak, majd egy éles hang hasított bele az addig csendes éjszakába. Ijedtemben felkiáltottam.

Pisztolylövés.

Felugrottam az az ágyamból és felkapcsoltam a villanyokat. Félve a falhoz tapasztottam a fülem és hallgatózni kezdtem. Hirtelen csend lett. Semmilyen kis aprócska zaj sem hallatszott, ami nagyon megrémisztett. 

Az ajtóhoz szaladtam, elfordítottam benne a kulcsot és kisiettem a folyosóra. Jongwoon lakásának ajtaja csukva volt. Odaléptem, majd lassan lenyomtam a kilincset mire az ajtó kinyílt. Mikor benyitottam, olyan érzésem volt mintha tornádó söpört volna végig a lakáson. Székek felborulva, törött poharak a földön. 

Az a pisztolylövés...

Berohantam Jongwoon szobájába és az első dolog amit láttam az Ő volt, ahogy az ágya előtt a földön ült és a semmibe meredt. A második pedig az, hogy 2 férfi feküdt előtte a földön. A számhoz kaptam a kezem. 

Halál szaga volt a levegőnek.

A szőnyeg véres volt, a parketta, Jongwoon ágya, a ruhái, a másik 2 férfi. Mindent vér borított. Jongwoon fel sem figyelt arra, hogy itt vagyok. 

Halott.

Odasiettem és előtte térdre rogytam majd arcát a két kezem közé fogtam.

- Jongwoon? - szólítgattam miközben próbáltam nyugodt hangnemben beszélni. Próbálkozásom kudarcba fulladt, miután tekintetét rám emelte és megláttam véres arcát. Könnyes lett a szemem, de próbáltam erős maradni.

- Mi történt? - kezdtem a pólóm ujjával törölgetni az arcát. 

Nem szólt semmit. Miután letöröltem az arcát visszasiettem a lakása ajtajához és bezártam nehogy bejöjjön valaki.

Mit tegyek?

Visszasétáltam a szobájába, ahol Jongwoon még mindig a földön ült karját szorongatva.

Hogy nem vettem eddig észre?

Odasiettem majd alaposan szemügyre vettem.

- Te egy késsel a párnád alatt aludtál eddig? - kérdeztem lepetten mikor megláttam a mellette heverő véres kést.

Hirtelen kezdett valamiféle kép kirajzolódni előttem a történtekről. 

Bizonyára a késsel ölhette meg azt a két férfit, de akkor mi volt az a pisztoly lövés?

Lenéztem rá, majd leguggoltam és levettem a kezét a karjáról, Ruhája teljesen átázott a vértől azon a helyen.

- Meglőttek?! - kiáltottam fel. - Istenem. - ugrottam fel, majd a fejemet kezdtem fogni. - Most azonnal hívok egy mentőt. - motyogtam az orrom alatt, majd mikor megfordultam, hogy kimenjek Jongwoon elkapta a csuklom és visszarántott.

- Nem lehet. - mondta, majd a két holttestre nézett.

Igaza van...

- Akkor mégis mit tegyek? - kiabáltam. Nagyon meg voltam rémülve. Ki ne lett volna a helyemben?

- Hívd fel Rin-t. - engedte el a csuklom, majd megpróbált felállni a földről. Odaléptem és megfogtam a karját, hogy felsegítsem. - Ki kell szednie ezt belőlem. - nézett le a sebére.

- Rendben. - suttogtam.

Hogy keveredhettem ebbe az egészbe bele?

Elengedtem Jongwoont, mire ő egy kézzel megpróbált kibújni a véres pólójából.

- Várj, segítek. - sóhajtottam.

Megfogtam a pólója szélét majd kibújtattam belőle. Persze most jöhetne az a rész, hogy "jaj az a test", de valahogy abban a helyzetben nem tudott érdekelni, hogy van-e kocka, és milyen. A legkevésbé sem tudott lekötni, és őszintén nagyon nem is figyeltem.

- Addig míg megjön szorítsd oda. - adtam vissza neki a pólóját. - Már úgyis csupa vér.

Bólintott egyet majd elvette tőlem, azonban mikor megfordult, kikerekedtek a szemeim. Nem mertem megkérdezni, pedig nagyon is érdekelt, hogy mi az a hatalmas tetoválás a hátán.

Az egész hátát eltakarta, különböző mintákat tudtam csak kivenni belőle, írásjeleket, amiket nem tudtam elolvasni. 

Mégis mi ez?

Magam se tudom miért lepett meg ennyire, egy tetoválás. Volt egy megérzésem, hogy nagyobb jelentősége van, mint azt elsőre gondolná az ember.

- Maradj már nyugton! - szólt rá Rin, miközben a golyót kereste a sebében.

- Legalább valami fájdalom csillapítót adhatnál! - sziszegte Jongwoon. Arcán gyöngyöztek az izzadtság cseppek a fájdalomtól.

- Biztos tudod, hogy kell ezt csinálni? - kérdeztem kétségbeesetten Rint.

- Nem ez az első alkalom, ne aggódj.

Oh...

Jongwoon az ebédlő asztalon ült Rin pedig előtte, kissé lehajolva próbálta ellátni a sebét.

- Sohee, hozz valamit amit szoríthat. 

Körbe pásztáztam a szobát a tekintettemmel de semmit sem tűnt megfelelőnek a feladathoz. 

- A francba Rin, mi  lesz már? - szenvedett Jongwoon.

- Sohee? - kiabálta Rin, mire odaléptem az asztalhoz és megfogtam Jongwoon kezét, mire mindketten lepetten néztek rám.

- Nem éppen erre gondoltam. - mondta Rin, majd újra a seb felé fordult.

- Törd el, ha akarod. - mosolyogtam rá Jongwoonra, mire ő a szájához emelte a kezem és lágy csókot lehelte rá, mitől elöntött a forróság. Mielőtt elemelte volna kezem a szájától, kinyitotta szemeit, kábító pillantást vetve rám.

- Essünk túl rajta. - tette vissza kezem az asztalra, de nem engedte el.

Felültem én is asztalra, majd megszorítottam a kezét.

- Gyors leszek, rendben? - mondta Rin, majd éreztem, ahogy Jongwoon megszorítja a kezem, de én csak azt a  hatalmas tetoválást figyeltem, ami a hátán díszelgett.